Kétértelmű a cím, de nem kell aggódni (már aki akart), nem tervezek öngyilkosságot, nem tervezem abba hagyni a blogolást, és persze nem tervezek eltűnni az elektronikus világból, habár utóbbiban töltött idő jelentősen csökkent. Szóval nézzük, mire is vonatkozik a cím.
Előző bejegyzés durván több, mint két hete volt. Azóta történtek dolgok ugyan, csak erőm nem volt őket virtuálisan közkinccsé tenni. Mondjuk ebben egyedül az játszott szerepet, hogy az időmet igyekeztem máshogy kitölteni, továbbá legtöbbször nem volt kedvem leírni azt, amit épp akartam, mert előbb haladni akartam másfajta bejegyzésekkel. Tulajdonképpen a „kritikai” (és most azért van idézőjelben, mert nem vagyok kritikus, de valamivel jobban sikerültek ezek a bejegyzések, mint ha véleményt nyílvánítottam volna) bejegyzésekkel volt probléma, mert nem mindig volt ihlet ahhoz, hogy épp írjak egyet, így sokszor volt az, hogy fél készen, piszkozatként hevert megíratlanul, félbehagyva. Persze régen volt már ilyen bejegyzés, így közben az utolsót futom át, hogy biztosan ne maradjon ki semmi, hisz hosszú ideig kevés ehhez hasonló töltetű bejegyzés fog itt helyet kapni (leírom későbbiekben is, hogy miért).
Szóval májusban eléggé ramaty idő volt, pontosabban alig volt olyan nap, amikor nem esett volna. Szerencsére a vizsgára már nem volt ilyen idő, így szép napsütéses, izzadós napnak nézhettünk elébe. Mint ahogyan az előző (pontosabban az utolsó) bejegyzésben taglaltam, hogy bizony nem készültem fel túl jól a vizsgára. Részben annak volt köszönhető, hogy a májusi szabadtéri programomat és/vagy találkozóimat más emberszerű lényekkel (?) nemes egyszerűséggel elmosta az eső. Általában sok mindent csinálok. Ha épp elunom az agyam itthon, s az idő is engedi hajlamos vagyok itthonról elröppeni. Lehet ez egy találkozó miatt, vagy lehet azért, hogy kiszellőztessem a fejem, ilyenkor általában egy jó nagy kerülőt teszek, s máris jobb a hangulatom. Sajnos erre nem volt lehetőségem, így rendkívül rosszul hatott ez a kedélyállapotomra. Ráadásul, ha ez nem lenne önmagában elég, akkor megjegyezném, hogy ugyan kertes, de társas házban lakunk, így mindig volt valami, ami épp megzavart a tanulásban. Egyedi szocprobléma tudom, alkalmazkodni a többiekhez, ezzel is tisztában vagyok. Csak valahogy zavart, hogy a rossz idő miatt beszorultam a négy fal közé, s valahogy a falak vékonysága miatt mindig hallottam a kutyaugatást, vagy épp az aktuális beszélgetést. Mivel mindig eléggé szélsőséges volt a téma (pl. politika), így szinte kizárólagosan a beszédhangtól eltérő hangmagasságot sikerült megütni szinte mindenkinek. És persze mire kijött a jó idő már nem tudtam normálisan felkészülni, hisz a hátsókertben sem sikerült magányra lelnem, mert ahogyan kijött a jó idő, így mindenki kiszabadult a saját udvarára, kertjére. Legfőképp unokák kíséretében. Azt már megsem említem, hogy épp egy nagy kerti asztal épp az én ablakom alatt van – ami mellesleg elég vékony -, így szinte 5.1-es hang szűrődött az udvarról, és a szomszédos házrészből is. Természetesen egy társasháznál meg ki a francot érdekel, hogy nekem a tanuláshoz épp csendre van szükségem?
Persze az embernek van magánélete is, ami épp akkor pöccintette fel az agyamat, amikor épp nem kellett volna, így egy határozott mozdulattal a földhöz vágtam a tételeimet. Hozzávetőleg nyolc részből állt a szóbelim, mondhatjuk úgy is, hogy nyolc tantárgyból kellett muzsikálni, s mindegyikhez 20 tétel tartozott, amelynek részese még az idegen nyelv is, szóval megközelítőleg 150 tétellel kellett gazdálkodnom.
Persze lehet mondani, hogy időben kellett volna elkezdeni tanulni. Igen, részben igaz is lett volna, de a körülmények nekem nem voltak megfelelőek, habár ebben benne volt némi lustaság is, nem tagadom. De egyértelmű, hogy a vizsga előtti egy hét eléggé megkínzott. Valahogy vizsga előtt mindig ez szokott lenni. Elég csak a vizsga tag-ra kattintani. Persze szerepet játszott még az is, hogy nem tudtam, hogy az írásbeli vizsgám sikerült-e, hisz eléggé leblokkoltam, amikor megláttam a feladatsort. Bevallom másra számítottam, ráadásul épp abba tört bele a bicskám, amit a legkönnyebbnek tartottam. Így hát megvolt az, amivel eléggé ki lehetett húzni alólam a talajt.
Így hát összesen 30-35 tételt sikerült ténylegesen megtanulni. Volt, amibe bele se ütöttem az orrom, de volt olyan is, amihez nem is kellett leülni. Így mentem be szóbelizni. Természetesen bennem volt az ideg rendesen. Két napon volt a szóbeli. Első napon rögtön három tantárgyi részből kezdtünk, ami igazából csak elméleti volt. Első két tételem rendkívül jó volt, így rögtön elsőnek jelentkeztem, hogy elmondhassam azt, amit tulajdonképpen nem tudtam, azaz szépen rizsáztam egy sort. Persze olyan tételről van szó, amihez egyébként józan ész kell, feltéve, ha az ember nyitott a világra, s képes gondolkodni. Szerencsém volt. Legalábbis gondoltam, hisz a vizsgaelnök kiszúrt magának, majd jól lehordott egy rosszul megválasztott köszönésforma miatt. Bevallom, amikor a második tanár jött oda hozzám, hogy na mi volt a baj majdnem elbőgtem magam. Remekül betalált a vizsgabiztos „oltása”, hisz legtöbbször inkább elküldeném az illetőt a francba, ehelyett olyannyira váratlanul ért a dolog, hogy köpni nyelni nem tudtam. Bevallom, rosszul esett, hisz arról nem tehetek, hogy ő neki nem tetszett a köszönés forma, amit egyébként az összes osztálytársam használt! Ebből kiindulva a vizsga második, azaz gyakorlati helyszínére értem, ahol szintén két részből állt a felelet. Persze még akkor sem voltam teljesen magamnál, még akkor sem tértem magamhoz a vizsgabiztos viselkedésén, aki nem mellesleg bátorkodott még hátba is vágni, miután remekül leszidott. Ismét két rész jött, két tétel. Az egyiket viszonylag alig tudtam, de sikerült magam kivágni. A másodikban biztos voltam, hisz ugyan a tételt nem tanultam meg, de az elmúlt két évben háromszor feleltem belőle, így jöttek elő a dolgok, amiket annak idején megtanultam. Eléggé vizuális alkat vagyok, így ha van mihez viszonyítanom, akkor könyebben megy a tanulás. Mivel itt nem kellett elképzelnem, mert ott volt előttem az, amiről beszélnem kellett volna, így teljes magabiztosággal álltam neki. Azonban a tanár helyett (!!!) a vizsgabiztos feleltetet, de olyan kérdései voltak, amelyek nem hogy a tételben, hanem magában a vizsga követelményei között sem voltak! Minden mondatom megkérdőjelezésre került, és olyan kérdései voltak, amit ott hallottam először. A tanár fejét fogta, engem meg sírás kerülgetett… Egyszerűen nem értettem, hogy mi a jó abban, hogy nem engedi elmondani azt, amit tudok. Végén belezavarodtam, s makogtam. Akkor már nem voltam annyira padlón, amikor a többiek is elmesélték, hogy velük is eljátszotta a vizsgabiztos.
Tény és való, hogy nem készültem fel a vizsgára rendesen. Azonban az aznapi tételek anyagát tudtam (aranykezem volt…). Egyetlen volt, ami kicsit neccesebb volt, de azt a másik tanárnál (mivel két vizsgabiztos és két tanár volt) mondtam fel, és nem kötött bele. Ráadásul a másik vizsgabiztos annyira nem szólt bele, inkább csak hallgatója volt a feleletnek, addig a másik ráment arra, hogy mindenbe belekérdezzen, mindent megkérdőjelezzen. És pont az zavart, hogy egy olyan tételt rontottam el, amit korábban háromszor mondtam fel – ötösre, természetesen -, arról már nem is beszélve, hogy olyan kérdései voltak, hogy azt hittem falnak megyek. A másnapi tételsorokból szinte semmit nem tudtam, így már előre eltemettem az egészet. Hisz, ha már olyan tételből nem tudok tündökölni, amit tudok, akkor olyanból hogy akarok, amit még elő sem vettem.
Így jöttem haza, habár tartottam magam pár órát, utána az egész délután jóformán átsírtam. Mert hát szemét húzás volt a vizsgaelnöktől, ez tény. Így este szépen előre vázoltam, hogy másnap készüljenek arra, hogy megbukok, mert hiába akarnának segíteni a tanárok, hiába tudják, hogy van bennem tudás, hiába tudják, hogy ki tudnám magam vágni egy felelet alól, s össze tudok kaparni minimum egy kettest, ha a vizsgaelnök miatt nem tudnak segíteni. Így gyakorlatilag nagyban lesz@rtam az egészet úgy, ahogy illik. Persze másnap korábban felkeltem, s elővettem a tételeket, beleolvasgattam, azonban semmi jóra nem számítottam aznap. Ismét két helyszínen volt a felelés, három tételsorból. Első vizsgahelyszínen viszonylag jó tételt húztam ki. Így gondoltam szándékosan a másik tanárnál felelek, hogy ha megint próbálna lerontani, akkor mégis csak legyen valami, ami megmenthetne. Aznap annyira nem próbálkozott, így meglepően jól ment az a felelet. Megint csak arany kéz esete forgott fenn, hisz olyan tételt húztam, amiről tudtam beszélni. A másik helyszínen is szerencsés voltam. Ott is tündököltem, szóval megint csak az a vizsgarész ment a legjobban, amitől tartottam, amit nem tudtam. Egyedül az előző napi felelettől féltem.
Visszaérve a suliba a gyakorlati tanár közölte, hogy eredményt nem mond, de mindenkinek sikerült a vizsga. Viszont tudja, hogy ki az, aki tanult, és ki az, aki nem. Nos, a januári vizsgám is rendkívül jól sikerült, így megszólalt bennem valami, hogy valószínű ez a vizsgám is jól sikerült. Ehhez természetesen nem kellett semmilyen beképzeltség, csak józan gondolkodás, hisz rajtam kívül egyetlen egy ember volt, aki valóban készült, az összes többi nem igen. És hát azért a feleletek sem voltak olyannyira meggyőzőek, mint az enyém. Így hát kicsit félve álltam a tanárok elé, ahol persze én voltam az első, akit szólítottak. A lábam földbe gyökerezett, amikor az elmúlt két hónapi vizsgaeredményemet meghallottam (írásbeli, szóbeli együttesen), miszerint a végső jegy, ÖTÖS. WOW, az elmúlt napok, hetek, hónapok visszapörögtek, és nem hittem a fülemnek. De igen, ez is sikerült, és megint nem azért, mert tanultam, hanem azért, mert van magamhoz illő eszem, és persze ehhez tartozó szám. Természetesen hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha 2%-al kevesebbet értem volna el, akkor csak négyest sikerült volna beszereznem. Így rajtam kívül még egy embernek sikerült ötöst elérnie (százaléka magasabb is volt), a többiek hármast, illetve egy kettest gyűjtöttek be. Szóval elégedetten távoztam az iskolából, habár nagy volt a sietség, így igazából vissza se néztem.
És hogyan tovább? Hát egyelőre úgy néz ki, hogy a további bejegyzések címkéi közül hiányozni fog a „suli” (mondjuk eddig kategória is hiányzott ebből a szempontból), helyét átveszi majd a „munka”. Egyelőre másfél hete itthon dekkolok, szóval egyéb dolgok miatt még nem jutottam el oda, hogy munka után nézzek, de minden bizonnyal a héten már megtudom tenni a szükséges lépéseket. Valahol hiányozni fog a suli. Nem a tanulás miatt, hanem a társaság, tanárok miatt. Azért a munka is csak azért vonzó számomra, mert van anyagi vonzata. Az pedig valóban a jövő zenéje, hogy el tudok-e majd helyezkedni abban a tevékenységi körben, amelyhez a vizsgám köt (elvileg).
Természetesen azonnal elkezdtem a pihenést, hogy reprodukáljam megterhelt agysejtjeim. Ennek keretében jó pár sorozatot végignéztem, mint például a The Vampire Diaries, Chuck, Glee csak, hogy a nagyobbakat említsük. Persze kritika van róla, habár nem sokszor volt kedvem leírni. Továbbá játékokat is elővettem, így például a Batman: Arkham Asylum erősen végigjátszás gyanús, míg a Metro 2033 a lomtárba került. A Prince Of Persia sorozat leporolva, elkezdve a kezdetektől (3D-s korszak, természetesen).
Talán a leghosszabb bejegyzésnek értem most a végére. És persze a lassan egy hónapja halmozódó, megírandó bejegyzések végére is. Szóval utolértem magam szinte minden szempontból. Tehát jöhet pár sor utolsónak, hogy mik is a terveim a nyárra feltéve, ha sikerül munkát találni. Ha az utóbbi nem igen jön össze, akkor ez effajta bejegyzések száma erősen a nulla irányába fog esni.
Vannak tervek programok terén, de inkább nem írom le, esetleg akkor, ha valóban sikerül megvalósítani. Emellett természetesen lesz mit nézni, hisz az idei évadból lazán kihúztam a Grey’s Anatomy, Private Practice párost, mindkettő 22-22 epizóddal bír. Továbbá nekiestem a Fringe-nek, de itt várakozik a Cougar Town és a Survivors aktuális évada. Filmek terén kellene a nagy kedvenceket újra nézni, de eddig csak előkaptam a DVD-ket, s feltettem a TV tetejére, hogy jól látható helyen legyenek. Talán holnap neki is esek. Blogban feltehetően lesznek bejegyzések. De billen a mérleg nyelve a többi kategóriába…
Kezdetek kezdetén nagy rajongója voltam a 
