Közel húsz év telt el a sorozat indulása óta, s tíz éves pályafutása után 2004-ben ért véget. Utána valahogy nekem homályba merült a széria, de leginkább azért, mert igencsak rákaptam a sorozatozásra. Sokakkal egyetemben a gimnáziumi éveim egyik meghatározó szériája a Lost lett, mely olyan kultikus státuszba emelkedett nálam, hogy aki bármilyen negatív szóval merte illetni az bizony a szememben igencsak rossz fényben tűnt fel.
A fentebb említett sorozatnak is vége lett, ugyan nekem keserű szájízzel záródott. Utána próbáltam keresni olyan sorozatot, amit teljes szívvel – lélekkel tudnék szeretni, de nem találtam. Ekkor a semmiből jött elő, hogy a Jóbarátok megjelenik Blu-ray-en is, így ebből a szempontból nem kicsit kellett várni arra, hogy az interneten is fellelhetőek legyenek a nagy felbontású epizódok. Ekkor viszont rájöttem, hogy ugyan itt nincsen akció, vér, rejtély, misztikus, s a karakterek sem harcolnak jövőbeli androidokkal, de mégis nálam az első helyen eme széria áll. Rajongásom ugyanis ismét a régi fényében tündököl, s talán pont azért is, mert akár hányszor nézek újra egy epizódot, szinte mindig akad benne olyan momentum, aminél mosolygok, vagy hangosan nevetek.
Ha mondhatnám, akkor mindenképp kijelenteném, hogy az évadok közül talán éppen ez volt az egyik, ami elnyerte majdnem a teljes tetszésemet, hogy egyetlen egy olyan rész sem volt benne, amit untam volna. A széria a második évadtól felfelé elkezdett tényleg érteni, hogy hogyan is kell cliffhangereket gyártani úgy, hogy kaparni kelljen a falat a következő évadig, de közben mégis vicces legyen.
Az évadnyitány elég viccesre sikerült, s az első pár epizódban alig volt olyan jelenet, amin nem tudtam nem mosolyogni. Továbbra is ott tartok, hogy annak idején a TV-ben végigkövettem a szériát, s még az ismétléseket is megnéztem, majd a DVD változatot is magamévá tettem. Tavaly a HD release is besegített az újabb megtekintéshez, de még ennek ellenére most is akadnak homályos részek, melyekre félig, vagy teljes egészében nem emlékeztem. Vagy pedig teljesen máshogy. Valahol vártam már ezt az évadot, ugyanis a készítők nem hagyományos módon hozták össze a Monica – Chandler duót, ami rengeteg humor forrása lett végül. Nem is véletlen, hogy az évad első felét szinte egyszerre tekintettem meg, mert nem tudtam a képernyő elől felállni.
A legnagyobb öröm nálam az volt, hogy Phoebe ismét visszatért a középpontba. Ugyanis ismeretes, hogy az előző évadban az élet szülte a „terhes” szálat, ugyanis a színésznő maga is állapotos volt. Jó ötlet volt, hogy nem tűnt el jó pár részre, de azért így egy kicsit megcsappant a karakter epizód központúsága.
Az meglepett, hogy az évadban az előzőekhez mérten elég kevés vendégszereplő toppant be. Már, akiről tudhatjuk, hogy igencsak húzónév, vagy legalábbis valamikor az volt. Nekem ezzel különösebb bajom nem volt, de azt sem bántam, hogy korábbi karaktereket visszahoztak, melyek okoztak nem egyszer óriási meglepetést. Az évadban ismét vitt pár poénforrást Gunther, de eléggé visszafogták, bár így újranézve szerintem a tipikus háttérben maradó viszonzatlan szerelmest igencsak jól hozta.
Az évadzárás kezdete nem igazán bilincselt le engem. Még azon is elgondolkodtam, hogy habár van időm megtekinteni az adott epizódokat,de majd elhalasztom későbbre. Ennek ellenére mégis nekiültem, de leginkább azért, mert tudtam mi lesz a végkifejlet. Nem is bántam meg, mert egy-két zavaró momentumtól eltekintve én eléggé jól szórakoztam, s ismételten akadt olyan jelenet, amin hangosan felnevettem. Bár tény, hogy véleményem szerint a „kéziker” dolog eléggé szájhúzás lett nálam.
Meglepetés nem fog érni a következő évadokkal sem, de egyébiránt örömmel fogom megkezdeni a hatodik évados pályafutásomat. Bár abból a szempontból pedig szomorú vagyok, mert szinte előre látom, hogy nemsokára végleg véget ér a Friends-es pályafutásom.