Szociális élet halála lesz 2021?

Véleményem szerint nagyon kevés ember van, akit nem érint a jelenlegi járványhelyzet. Ahogyan telik az idő egyre inkább érzem magamon, hogy mennyire nem tudom élni az életemet, s mennyire monotonná vált az életem. Mindezek mellett pedig egyre inkább erősödik bennem az a tény, hogy képtelen vagyok teljesen feltöltődni, mert nem tudok kikapcsolódni. Tegnapi napon ismét szembesültem vele, hogy további egy hónappal meghosszabbították a korlátozásokat, tehát a februári hónap is elég kemény lesz számomra. De miben is rejlik nekem a probléma a forrása?
A télies időszak miatt ugyan kevesebb kedvem van a rossz időben kint flangálni, de azért mégis megvan az igényem a mozgásra. A fővárosba való költözéssel a biciklizést a városi közlekedési morál miatt sétára cseréltem, hiszen nagyon sok zöld területe van Budapestnek, és a megvásárolt bérlettel a tömegközlekedéssel szinte bárhová el lehet jutni. Az este nyolctól másnap reggel ötig tartó kijárási korlátozásnak köszönhetően sajnos a lehetőségeim eléggé beszűkültek, hiszen amennyiben dolgozom gyakran csak annyi időm marad délután, hogy hazaérjek. Ennek következménye, hogy este nyolctól gyakorlatilag megesz az unalom, mert munka után inkább sétálnék egy jó nagyot a friss levegőn, amit ugyebár emiatt nem tudok megtenni. Az előző hónapban megfogadtam, hogy idén jobban odafigyelek a mozgásra, és a táplálkozásra, amely részben meg is valósult, ámbár bőven akad finomítani való rajta. De még így is sikerült több, mint 120 km-nyi sétát összehozni.

Az esetek többségében természetesen a mérés a munkába való menetelt jelentette, mert sajnos a délutános műszak miatt oda az egész napom. És mivel esténként pedig nem tudok kimozdulni itthonról, így sokáig vagyok ébren a mozgás hiánya miatt. Így másnap nagyjából egy órám van arra, hogy elkészüljek, és elinduljak dolgozni. Emiatt is érzem azt, hogy a heti két pihenőnap kevés, hiszen a munkanapjaimon gyakorlatilag semmilyen programot, vagy elintézni valót nem tudok beilleszteni. Ebből fakadóan azt vettem észre, hogy az ismerőseim lassan, de biztosan két részre szakadnak. Az egyik az, amelyik a munka hiánya miatt maga alá kerül, és kétségbeesetten keresi a megoldást, s a másik pedig az, amelyikkel lassan, de biztosan eltávolodunk egymástól, mert egyikünk sem tud sűrű találkozókat beilleszteni a napirendjébe. Előfordult olyan is, hogy valakivel több, mint egy hónapig nem találkoztam, és az interneten tartottam csak vele a kapcsolatot.
A munka eléggé elviszi az összes időmet, így sajnos az esetek többségében marad az itthon ülés, amelyet már egyre nehezebben viselek. A változatos időjárás is megvisel sokszor fizikailag, mert eléggé nehéz hozzászokni, hogy egyik nap tél van, másik nap pedig tavasz. Aki olvasta a korábbi bejegyzéseimet tudhatja, hogy mennyire szeretem a telet, már a vizuális részéből fakadóan is. Különösen dühítőnek találtam, hogy az esetek többségében éjszakai havazás volt, így nem tehettem a környéken, vagy valamelyik fás parkban egy remek sétát. Csak úgy, mint tegnap este, hiszen mire felébredtem már jelentős része el is olvadt.

Egyelőre próbálok kikapcsolódni, de egyre inkább érzem azt, hogy eme év a szociális élet halála lesz. S ahogyan másokkal beszélek egyre inkább félek attól, hogy további erősebb korlátozásokat fognak bevezetni, amelynek következménye a magánélet totális csődje lesz. Elég csak abba belegondolni, hogy öt hónapja nem voltam otthon, egyelőre nincs is konkrét időpont, ugyanis a múltkori pénztárca lopás eset után pár nélkülözhető iratot otthoni címemre kértem.
A fentiekben az a vicces, hogy az ügyintézés a járvány miatt lelassult. Még úgy is, hogy vannak intézni valók, amelyek nagyjából negyed órát vesznek igénybe. Ez pedig nem kicsit probléma. Számomra totális meglepődés volt, amikor az új személyi igénylésemet a kormányablakba kértem, s szinte egy hét alatt meg is érkezett oda. SMS értesítésben csak egy kódsor volt, valamint annyi, hogy ügyintézési időben tudom átvenni. Mint tudatosan gondolkodó ember telefonszámlát nem generálva chat formájában érdeklődtem, hogy ekkor kell-e időpontot foglalni. A válasz igen volt, és felháborító, hogy január végén március közepére kaptam időpontot. Időközben a bankkártya is megérkezett, így tettem egy kísérletet: útba ejtettem a kormányablakot, ahol felmutatva az SMS-t – melyben ugyebár nem volt utalás az időpont szükségességére – meglepő módon fennakadás nélkül negyed órán belül át tudtam venni az irataimat.

Vártam már a hónap végét, de sajnos az időjárás előrejelzés, és a munkahelyen lévő táppénzen lévő emberek száma nem túl kecsegtető a következő hónapot illetően. Mindenesetre nagyon bízom benne, hogy gördülékenyebben fog majd menni, és én is kevesebb problémával szembesülök. Továbbá legkésőbb márciusig haza is tudok látogatni. És persze abban is bízok, hogy a korlátozások is enyhülni fognak.

 

2020: A pofára esések éve!

Elérkeztünk az év utolsó napjához, s ahogyan azt a blog indulása óta teszem most is készültem egy utolsó bejegyzéssel, amely leginkább évösszegzőként funkcionál.
Az ünnepekkel kapcsolatban a hozzáállásom és véleményem nem változott az elmúlt évben sem. Azaz én akkor tudok ünnepelni, ha annak komoly oka van. Tehát engem totálisan hidegen hagynak a névnapok, születésnapok, és ezzel egyetemben nemzeti ünnepek teljesen, valamint a karácsony és a szilveszter is. Előbbivel kapcsolatban az a véleményem, hogy ha az embernek van valódi családja, akkor rendkívül jó, hogy van az évben két munkaszüneti nap, amely a legtöbb embernek tényleg munkaszüneti napnak számít, és együtt tud lenni a szeretteivel. A szilvesztert pedig továbbra is a fogyasztás ünnepének tartom, ahol az emberek többsége úgy ünnepel, mintha nem lenne holnap, s eközben totálisan úgy viselkedik, mintha természetes lenne, ha kivetkőzik önmagából. Így úgy vagyok vele, hogy kibírok egy napot az évből, amikor tudatosan nem mozdulok ki a lakásból. Bár tény, hogy nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan is fog működni az ünneplés a járvány miatti kialakult korlátozások fényében. Elöljáróban annyit viszont elmondhatok, hogy nálam a 2020-as év a pofára esések éve volt. De nézzük bővebben mit is jelentett számomra. Tovább

Álomkór

A november az évnek az a hónapja, ami közvetlenül a december előtt van. Azok, akik hasonló munkakört töltenek be, mint én azoknak pedig az évnek az a hónapja, amikor kezd lemerülni fizikailag, mentálisan egyaránt, s azon kezd el tanakodni, hogy vajon, ha most ennyit kell majd dolgozni, s ennyire szétcsapja a munka, akkor vajon mit is várhat majd a következő hónapban???
Igazából nem emlékszem, hogy milyenek voltak az előző ilyen hónapok, leginkább azért sem, mert olyan szinten gyorsan telik az idő, hogy már lassan valóban nem tudom követni, hogy mikor mi volt pontosan. Lassan oda jutottam, hogy már csak a napokat számolom, hogy mennyit kell dolgozni, illetve mennyit itthon lenni. Így többször vagyok zavarban, hogy hanyadika van, milyen nap van. Azért a korábbi önmagamhoz képest azért ez valóban “nagyszerű” dolog tud lenni. Mindezek mellett megvolt az e havi fizetés is, ami részemről elég elszomorító volt. Leginkább pont azért, mert most jutottam el oda, hogy tényleg csak annyit vásároltam, amit úgy gondoltam, hogy belefér, s már ott tartok, hogy várom a következő fizetést, ami három teljes hét múlva lesz majd. Igazából olyan szinten el vagyok havazva, hogy gyakorlatilag két helyszínen vagyok lassan egy hete: munkahely, s itthon.

Már múlt hónapban megcsodálhattam, hogy milyen “fantasztikus” beosztást sikerült rittyenteni a novemberi hónapra, melynél már akkor éreztem, hogy a második héttől bizony komoly gondok lesznek majd, ami a pihenést illeti. Szép lassan, de biztosan pedig eljutottam ide, hogy meg is kell élnem ténylegesen. Fizikálisan, mentálisan egyaránt. Sok energiámat kiveszi, hisz gyakorlatilag két hetem úgy telik el, hogy ebben az időben összesen három napot vagyok itthon. Ami jóformán semmire nem elég.
Amikor megláttam mi lesz már tudtam, hogy a szabadidőm nagyjából a henyélésről fog szólni. Időjárás szeszélyes volt, így gyakorlatilag meg tudtam oldani, hogy olykor biciklivel tudjak közlekedni. Mindezek mellett pedig a szabadidőmet itthon töltöttem. Ennek köszönhetően nagyjából minden egyes sorozatommal felzárkóztam, amit újra elkezdtem nézni, befejeztem. És persze a filmeket is be tudtam pótolni. Így gyakorlatilag ezen a téren nem marad más, mint más alkotásokat elővenni, illetve beizzítani a játékkonzolokat, habár fáradtan nem nagyon szeretek ennek a szenvedélyemnek hódolni.

Újabb kísérleteket tettem, hogy a mostani munkahelyemet esetleg lecseréljem. Egyelőre két part között állok, ugyanis most ismerős tudna engem valahová betolni, ami nekem annyira nem tetszik, hisz szeretek teljesen önálló lenni, s elérni a céljaimat egyedül, segítség nélkül. Másik oldalon azonban ott van, hogy mennyire lehúz fizikailag, s mentálisan egyaránt a jelenlegi helyem. Az össze-vissza beosztásoknak köszönhetően legtöbbször a reggeli műszakokkal szívem meg, melyeknél általában négy órányi alvás után húzom be a belem, hogy aztán egész nap szenvedjek az álmosságtól. Hazaérve pedig bezuhanjak az ágyba, s lehúzzak legalább tíz órányi alvást. Az elmúlt öt napban sikeresen szétlőttem magam ezen a téren, s végül már mindenem fájt szinte. És akkor még nem is beszéltem a jövő hétről.
Ügyes voltam, s nem számítottam arra, hogy mennyire szét fogom magam csapni, így túlórákat is bevállaltam. Így csak remélem, hogy valóban őszinte mosoly lesz az arcomon, ha megjön az sms a bankszámlámra érkezendő összeg láttán, s valóban beszerezhetem a betervezett karácsonyi ajándékomat magamnak, ami jelen pillanatban 3 DB eredeti Blu-ray film lesz.