Tomb Raider 2. (1997) Teszt

Platform: PC

1996-ban látott napvilágot az első Tomb Raider, s a siker hatalmas volt. Az akkori játékok szintjén szinte grafikai orgazmust okozó látványvilággal rendelkezett, s szinte alig volt olyan ember, aki ne esett volna ámulatba, ha nem is magától a játéktól, de a grafikai megjelenésétől mindenképp. Az első epizód megjelenésekor a játék alatt futó motor nagyon sok grafikai és egyéb technikai hibákat tartalmazott, mely miatt a készítők nem tudtak jó pár ötletet megvalósítani. Viszont a sikernek köszönhetően megkaptak minden olyan támogatást, amellyel jelentősen tudtak fejlődni annak ellenére, hogy a játék szülőatyja, Toby Gard magára hagyta “gyermekét”, ugyanis úgy döntött, hogy nem hajlandó részt venni a folytatás elkészítésében, mert szerinte szexszimbólumot csináltak a virtuális kalandornőből, ami neki nem tetszett. Így nélküle vágtak bele a fejlesztésbe.
A készítőknek az első résznek köszönhetően tökéletes alapanyaguk megvolt ahhoz, hogy belefoghassanak szinte rögtön a fejlesztésbe. A kiadó 1997 novemberére időzítette a megjelenést, így a készítőknek igencsak kreatívaknak, s gyorsnak kellett lenniük, hogy tudják tartani a határidőt. Ritka dolog az, amikor egy folytatás felül tudja múlni a sikert elindító első epizódot. Nos, a Tomb Raider 2. erre képes volt, hisz nem csak grafikailag lépett előre egy hatalmasat,de a mai napig az a cím, amelyikből a legtöbbet értékesítettek világszerte, ezzel maga mögé utasítva a mérföldkőnek számító első epizódot is.

Mint elkötelezett rajongó számomra is az első számú kedvenc a második epizód. Kiváltképp azért, mert ez volt az első Tomb Raider-játék, amit végigvittem egyedül, segítség nélkül. És, aki ismeri az Old Gen epizódokat az tudhatja, hogy ez kiváltképp nagy dolognak számít, hisz maguk a játékok a nehézségi szintjükről, a folyamatos eltévedésekről, s hirtelen halálokról volt elhíresült, melynek oka leginkább a precíz játékmenetet megkövetelő játékfelépítés volt.

Részletek

Lost: 5.évad

Nos nem kellett sok idő ahhoz, hogy az ötödik évadon is végig szenvedjem magam. Ugye egy ötödik évados bejegyzés már megszületett eme blog keretein belül (ami egyébként itt található), de ha már az előző évadokra is elment 1-1 viszonylag hosszabb bejegyzés, akkor az ötödik se maradjon ki. Habár sajnálatos módon a negyedik évados hatás elmaradt (újra nézés hatására az évad felértékelődik), s mivel most csak pár nap alatt (egészen pontosan 3) sikerült a teljes évadot megtekinteni, így összefogóbb írást tudok róla kanyarítani, habár a véleményem nem sokkal változott tavaly májushoz képest. Ez pedig nagy kár.

Bizony, elég nagy kár. Az újra megtekintés viszont csak arra volt jó, hogy még jobban tudjam szidni a készítőket, mert ez az ötödik évad bizony még mindig pocsék számomra. Ami azért lényeges és fontos is számomra, hisz tévézési/DVD-zési szokásaimat nagyban befolyásolta eme széria. Egykori nagy kedvenc, ami iszonyatosan magas minőséggel került annak idején “terítékre”, mely azonnal rajongóvá tett olyannyira, hogy súlyos ezreseket hagytam ott a közeli internet kávézóban, hogy az aktuális epizódot láthassam.
Ennek fényében bizony az ötödik évad számomra egy törött ereklye, a korábbi évadok gúnyos megcsúfolása ami ráadásul párosul a kreativitás teljes hiányával. A kérdés természetesen az, hogy a készítők már az első évadban  tudták, hogy merre fogják vinni a szériát, vagy csak egy esős délután ráébredtek arra, hogy nem tudják normális módon lezárni a történet?
Részletek

Tervek

Tervek arra jó, hogy utána rendre fejemet verhessem a falba, ha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogyan azt terveztem. Szóval íme még egy bejegyzés ennek fényében, hogy aztán tudjak miről írni a későbbiekben, hogy mi az, amit nem sikerült megvalósítanom.

Első körben bejegyzés írás terén sikerült magam teljesen utolérnem, ami leginkább köszönhető a Google Chrome-nak is, hisz a Firefox enyhén lassú volt e téren. Hétvégi szerverkimaradásnak köszönhetően nem sikerült publikálni (megírni sem mondjuk) a Lost 3 és 4 évadának idevágó kritikáját, valamint a Kés/Alatt hatodik évadának bejegyzését. Előbbit még tegnap és ma pótoltam, csak úgy, mint az utóbbit. Király!
Továbbra is farkasordító hideg van, így még pár hétig az iskolán, a helyi közérten meg némi bevásárló “túra”, vagy baráti összeröffenésen kívül nem vagyok hajlandó elhagyni a lakást. Filmek terén szinte mindent megnéztem amit akartam. Három hétig pihent a Twilight – New Moon a merevlemezem mozis verzióban, mire kijött egy normális release, de azt is csak napokkal később tudtam megnézni. Mivel borzalmas volt, így még lesújtó írást sem eresztek meg róla.

Szériák terén lent pihen a Heroes maradék epizódjai az évadból (kritika lesz!). Természetesen már eléggé felzárkóztam Lost terén, így majd bekapcsolódhatok a “real-time” nézésébe is, így rendkívül sok időm szabadul fel. Az, hogy melyik lesz az a széria, amit újból elkezdek (ha elkezdek!), azt még homály fedi. Bár vannak esélyek (Six Feet Under, esetleg Friends?).
Filmek terén pangás lesz. Mondjuk ideje lenne már a régi kedvenceket elővenni.

Játékok terén tervezem még a héten befejezni a Tomb Raider III-at, hogy aztán az eddig félig érintett negyedik résznek nekiüljek, s teljessé téve ezzel a Tomb Raider széria epizódjainak teljes kipörgetését. Ellenben beszereztem az X-men Origins: Wolverine-t, szóval…

Lost: 4.évad

Egy-egy széria újranézése nálam a lehetetlen kategóriába tartozik. Nemes egyszerűséggel azért, mert az internet közvetlen elérésének köszönhetően rengeteg új szériába csatlakoztam bele, vagy kezdtem újba, így a régiek újranézésére már nem igen maradt idő. A Lost rendkívül nagy kedvencem volt, főleg az első három évad tetszett, a többit – legfőképp az ötödiket – valahogy eléggé leírtam, mivel úgy voltam vele, hogy ez már nem az a Lost, amibe én annó beleszerettem.

Nos, az újranézés sok mindenre jó. A Lost esetében valahol szükséges volt, hisz egy-egy összefoglaló epizód nagyon kevésnek bizonyulna ahhoz, hogy az új évadba becsatlakozzak, elkezdjem nézni, ezért úgy döntöttem a teljes kedvéért előlről elkezdtem az egész szériát remélve, hogy pozitívabb képet alkothattok az újabb epizódokról. Ezt annak fényében tettem, hogy van jó pár széria, melynek lassú folyása, vagy történeti szála miatt jobb, ha egyben tudom le az adott évad összes epizódját, hogy nagyobbat üssön a csattanó (pl. Dexter) . De jó példa az is, hogy épp egy részemről erősen kaszaközelbe lévő szériát épp az egymás utáni megtekintés ment meg, mert sokkal jobb összképet biztosít, mint hétről hétre való epizód várás (pl. Heroes). És akkor belép a Lost negyedik évada, mely egyben megtekintve szinte szünetek nélkül minőségi magaslatokba emelkedik, s végre én is meglátom a zsenialitást mögötte. És igen, pont ez az évad az, ami darálva sokkal jobban ütött, sokkal jobban átjött a hangulat, mint annak idején hétről hétre várni a friss epizódokat.
Részletek

Nip/Tuck: 6.évad

Egy szériáról kizárólag akkor írok bejegyzést, ha az épp aktuális (vagy általam nézett) évada leadásra/megtekintésre kerül. Leginkább pont azért, mert egy teljes évadról könyebb írni, mint egy téli szünetre vonulóról, melynek (jobb esetben) még megannyi epizódja kerül majd leadásra. Ez leginkább pont azért érdekes eme bejegyzésnél, mivel tulajdonképpen a hatodik évad még javában tart a Nip/Tuck-nek (idehaza ugyebár Kés/Alatt). Egyelőre nem tudom miért, de az anyacsatorna a téli szünet utáni epizódokat már hetedik évadként kezeli, s mivel hivatalos, ezért én is így teszek.

A Nip/Tuck azon szériák táborát erősíti, melyek hazájukban, s itthon is kábelcsatornák kínálatában szerepel (pl. Dexter, True Blood, Six Feet Under habár utóbbi már véget ért).
Akinek nem lenne ismerős: a hatodik évadába lép széria két plasztikai sebész életét követi nyomon, melyet a készítők leginkább gyomorforgató műtős és arcpirító szexjelenetekkel fűszereznek. Olykor-olykor kapunk némi meglepő történetét, mely felkelti az ember érdeklődését, vagy épp annyira megdöbbenti, hogy képtelen a távkapcsoló után nyúlni (ugye én is a Viasat3-nak köszönhetem, hogy megismertem eme szériát), de akadnak aztán igencsak gyomorforgató jelenetek. A Nip/Tuck kezdetekkor épp ezért rántott be, habár az évadok számának növekedésével arányban csökkent a minősége is. Egy biztos: mesterien van elkészítve a széria. Így az egyszeri néző, aki újabb részt akar megtekinteni megtanulja, hogy a széria nézése közben jobb nem ebédelni, vagy kavargó gyomorral nekiülni. Persze egy szinten lehet dicsérni is, hisz annak biztos van valami a fejében, aki képes mesterien ötvözni a pikánst a gyomorforgatóval, s mi sem hangulatosabb egy szériában, ha egyik percben a páciensből leszívott testzsírt látjuk, a másikban pedig erotikus töltetű jeleneteket?
Részletek

Lost: 3.évad

A héten tovább folytattam a Lost újranézését a soron következő évaddal. A harmadik etap is a kedvenceim közé tartozik, s régen vettem már elő, továbbá a szép menüs DVD is csak belepillantás erejéig volt a lejátszóba, így ennek fényében örömmel ültem neki. Többek véleménye szerint a leggyengébb évaddal állunk szemben, de velük ellentében nekem maradéktalanul bejött annak ellenére is, hogy akadnak olyan epizódok, amiket nem tudtam hova tenni. Ennek megfelelően természetesen a napi 1-2 epizódszám azonnal felugrott 4-5-re, így pár nap alatt meg is tekintettem a teljes harmadik évadot, ami ugyebár 23 epizódot foglal magában.

Részemről talán a legjobbra sikerült évaddal folytattam az újranézést, amit egyelőre nem bántam meg. Az előző két évadhoz hasonlóan a harmadik is megannyi rejtélyt tesz elénk, amennyit szinte el sem lehet képzelni. Ezzel egyetemben azonban korábbiakat old meg, vagy zár le, ami részemről nagy pozitívumnak számít, így a gyengébb részeket nálam ez kiváltotta teljes egészében.
Vicces, hogy annak idején megbontottam a kronológiai sorrendet, így a második évad maradék epizódjait megtekintetlenül hagytam a fenébe, s kezdtem bele a harmadik évad “real-time” nézésébe, mely ugye tele volt jó pár több hetes szünetekkel. Természetesen minden ott folytatódik, ahol a második évad abbamaradt…
Részletek

A kötelező “bulik” után

Szóval ismét elröppent egy hét, ami viszonylag elég tömör és zsúfolt. Természetesen a héten sokszor fordult meg a fejemben, hogy bizonyos emberekre igazán rászakadhatna az ég, csak úgy általánosságban…
A hét elején nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben pofán csapnám, vagy vigasztalnám magam saját hülyeségem miatt. Először is valahogy soha nem tudtam ellenállni bizonyos ételeknek, melyek éppenséggel meggyorsítják, s felerősítik – az egyébként teljesen normális – anyagcserémet. Ezeket az ételeket kerülöm, vagy csak akkor fogyasztom, amikor teljesen biztos vagyok benne, hogy az azt követő két napon nem tervezek sehová menni. Ha pedig igen, akkor nem okoz gondot, ha rendetlenkedik a gyomrom. Azaz a laza nap nálam egyértelműen a péntek. Ezzel szemben kapásból tele ettem magam töltött káposztával vasárnap, melynek hatására kénytelen voltam a hét első napjait itthon tölteni. Persze, bíztam abban, hogy nem lesz semmi baj, ezért még elvonszoltam magam a közeli megállóig, ahol rövid tanakodás után jobbnak láttam, ha nem szállok fel az épp beérkező buszra. A helyzet csúcspontja egyértelműen az új fülhallgatóm volt, amely az első használat után világossá tette számomra: rossz vásárt csináltam. Egy dolog, hogy minőségben sehol nincs a Walkman mobilokhoz használt fülesekhez, de forgalmas úton használhatatlan, ugyanis a kocsik zaja elnyomja a fülemben szóló taktusokat. Ami azért elég gáz, hisz ez a tipikus “agybadugós”, szóval a csalódottságom határtalan volt. Főleg a füles árához képest. Így végül elhatároztam, hogy kénytelen leszek megvenni az új fülest horrorisztikus áron, azonban internetről rendelve olcsóbban megúszom, de továbbra is húzom a szám ezen a megoldáson. Persze nem sokáig kellett zene nélkül élnem, ugyanis szigetelő szalag felhasználásával a korábbit hamvaiból “támasztottam” fel. Az, hogy meddig bírja még… nem tudni.

A hét második felében az iskolai dolgok miatt morogtam. Először is végzősként ilyenkor megvannak a kötelező “bulik”, amiket én nem tartok sokra. A legtöbbjén legszívesebben meg sem jelennék, de ugye kötelező program. Az ehhez tartozó próbák is, melyek további időmet rabolták még úgy is, hogy gyakorlatilag passzív (néző) szerepet töltöttem be ebbe. De hát meg kell jelenni. Ennek köszönhetően a pénteken teljes egészében elment, ráadásul olyannyira rosszul sikerült az egész, hogy péntek estémet az ágyban töltöttem, ápolgatva saját magam.
A hét első felében farkasordító hideg volt, míg a másik felében enyhüléssel egybekötött havazás volt. Télen amúgy sem járok sehová. A szórakozóhelyeket is elkerülöm, mivel nem vagyok hajlandó pubertáló tinikkel együtt tölteni akár öt percet is, így végül marad a négy fal. Mivel zenehallgatásban, film/sorozat nézésben ki is merül a szórakozás címkével ellátott tevékenység, s ebből a szempontból lényegtelen, hogy a saját szobám négy fala, vagy más falai között folyik eme tevékenység. Ebből kifolyólag tovább folytattam a Lost újra nézését, melyből két évaddal kerültem előrébb, valamint a Kés/Alatt hatodik évadát. Írás róla nem született, ugyanis pénteken a fáradtság ledöntött a lábamról, a hétvégén pedig szerver hiba miatt nem tudtam megírni (ami késik nem múlik, ugyebár). Emellett hétvégi tevékenység keretein belül legyűrtem pár pályát a Tomb Raider III-ból, ezzel is közelebb kerülve a végleges kijátszáshoz.

The Fourth Kind

Ízlés kérdése az, hogy kinek mi jön be filmek terén. Gondolok itt elsősorban a műfajra. Régebben rengeteget néztem, de mióta megjelentek az igényesebb, s szórakoztatóbb TV szériák, valahogy kevesebb filmet is nézek. Ez betudható annak, hogy kevés az új alkotás, ami valóban tetszik, illetve kevés időm van. Vannak jobb, vannak rosszabb alkotások. Van amit csak végig szenvedek, van ami viszont nagyon bejön.
Ez igaz a The Fourth Kind-ra is, ami megtörtént események alapján nyugszik (legalábbis hihetően tudja ezt a látszatot kelteni). Nekem rendkívül bejött, csak úgy, mint a Paranormal Activity, melyen sokan fanyalognak, de valahogy nekem maradéktalanul bejött. A film kritikájánál leírtam, hogy nem igen foglalkozok azzal a témakörrel, amit a fentebb említett film boncolgat, de ettől függetlenül érdekel. Ismerve saját magam, hogy egy jól megrendezett film aztán tud álmatlan éjszakát okozni nekem, így ennek fényében óvatosan válogatom meg, hogy melyek azok az alkotások, amelyeket megnézek. Természetesen mindig sikerül kiválasztanom a számomra legfélelmetesebbet is.
Ezekkel az alkotásokkal pedig ugyanaz a helyzet, mint az összes többivel: aki kicsit is befogadóbb a témával kapcsolatban és/vagy képes kilépni a hétköznapokból, s elszakadni  földtől, annak minden bizonnyal maradéktalanul be fog jönni az adott alkotás. Szerencsére én nem azok közé tartozom, aki a hibákat keresi, így többnyire sikerül is élveznem az adott filmet.

A történet szerint Dr. Abigail Tyler elveszíti férjét, akit tulajdonképpen saját ágyában gyilkolnak meg. Dr. Tyler próbálja feldolgozni a veszteségét, illetve igyekszik visszaemlékezni az ominózus éjszakára, hisz férje gyilkosa továbbra is szabadlábon van, hisz képtelen visszaemlékezni a férfi arcára.
Miközben Dr. Tyler igyekszik visszaemlékezni, érdekes jelenségre lesz figyelmes a lakóvárosában. Igyekszik kideríteni páciensei alvászavarai mögött mik is rejlenek. Ehhez megfelelőnek találja a hipnózist, melynek köszönhetően az egyik páciense vissza emlékszik, s ennek hatására lemészárolja saját családját…

Részletek

Lost: 2.évad

Egy hét sem kellett ahhoz, hogy korábbi kedvencem második évadát megtekintsem. Noha az utolsó két évadért nem rajongtam túlzottan, azért a korai évadok még mindig a kedvenceim. Egyrészt nem volt kedvem új szériába belekezdeni, de mégis akartam valamit nézni, így az Alias után döntöttem a Lost mellett, hogy az utolsó évadra felkészüljek, hisz rendkívül sok mindent felejtettem, amire egy összefoglaló rész nem lenne gyógyír.
Egyébként is jó lett volna újra elővenni, hisz a második évadot elég kuszán tettem magamévá. Az internet mentes korszakban egy közeli ismerősnek köszönhettem az évad első tizenkét epizódját, majd a közeli internetkávézóba indultam minden héten, hogy beszerezzem a heti Lost adagomat. Azonban ahelyett, hogy a kronológiai sorrendet követtem volna, logikátlanul a harmadik évadba kezdtem, ami természetesen azt jelentette, hogy jó pár érdekes kérdésem támad a szereplőkkel kapcsolatban. Persze fontos azt is megemlíteni, hogy amint kezembe vettem az első tizenkét epizódot (nem sokkal az RTL Klub-os befejezés után) azonnal neki estem, így egy nap alatt sikerült is megnézni az összes lemezen található epizódot. Azóta pedig itt pihent lemezen, megtekintetlenül, szóval ideje volt már elővenni.

A történetet nem kell külön leírnom, hisz az 1.évad kritikájánál mindent leírtam, amit tudni érdemes. Természetesen cselekmény szempontjából minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Az epizódok felépítése továbbra is az előző évadhoz hű: egy epizód egyetlen egy karakterre fókuszál, majd úgynevezett visszatekintésekben (flashback) ismerhetjük meg a karakter előéletét, mielőtt a szigetre került volna.
A második évad rendkívül sok dologban ráver az elődjére, ami talán a megnövekedett büdzsének tudható be. Ezen kívül pár kérdésre választ is kaphatok, persze ezzel egyetemben egy csomó nyílik meg. Az első évadban a készítők még csak bontogatták szárnyaikat, s ezáltal a karakterek sem voltak különösebben veszélyben. Az évad végeztével is csak egy karakter távozott az érdemlegesek közül (pár statiszta kíséretében ugyebár), addig a második évadban elkezdtek hullani.
Részletek

Távol a tökéletestől…

Elsősorban: végre HÉÉÉÉÉÉTVÉGE!
Az egész hét viszonylag nyugodalmasan telt, ami leginkább annak is köszönhető, hogy már az sem nagyon jár be az órákra, aki eddig bejárt, így már nem szokatlan az sem, ha netalán senki nincs bent az iskolában. Természetesen a tanároknak ez egyáltalán nem tetszik, hisz eddig legalább volt egy fix létszám, amire számolhattak, most az a szám pedig erősen konvergál a nulla felé. Nos, én sem erőltettem meg magam e terén, leginkább pont azért, mert eddig viszonylag normálisan megjelentem, de valahogy nálam is kezdi kiütni a biztosítékot az, hogy más havi szinten bejön 4-5 napra, összeszed pár jegyet, s majdnem ott van, ahol én jegyileg. Persze ez erős túlzás, hisz akinek jobb a logikája, s jobban tud számolni az lazán lealáz számvitelből.
Az osztály hiányzási statisztikájától már csak a tanulmányi átlag rosszabb, s ha az “alattunk” lévő osztály nem verne ránk ebből a szempontból, minden bizonnyal mi lennék a legrosszabbul teljesítő osztály az iskolában. Az a pár ember (bele értve engem is) hiába teljesít jól, ha a többiek tanulmányi, s hiányzási átlaga rendkívül lehúzóan hat, elég csak a félévre gondolni, ahol az osztály 70%-a megbukott egy, vagy több tantárgyból, de nem szabad elfelejteni a vizsgaidőszakot sem, ahol pár egyedtől eltekintve a legtöbben kegyelem kettessel mentek át. Persze ott is volt olyan akinek mázlija volt, szóbeli részből azt az anyagot húzta, amelyiket tudta. Egyelőre engem még sem bukás, sem kicsapás veszélye nem fenyeget a hiányzások mennyiségét illetően, szóval én nem aggódom amiatt, hogy mi lesz pár hónap múlva.

Ahogyan pár bejegyzéssel előbb írtam, két évnyi hűséges szolgálat után gyakorlatilag megadta magát  a fülhallgatóm füles része, amit még annak idején a Walkman mobilomhoz kaptam (ami ugye a csomag része volt). Szerencsére a csatlakozó és a fülesrészt szét lehet szedni, így nekem csak a füles részre volt szükségem. A dolog szépséghibája az, hogy nekem ilyen típusú van, ami minőségileg kifogástalan, azonban erre felé meg is kérik az árát. Két év hosszú idő, így emelkedtek az árak is. Mivel csak a füles részre volt szükségem, emlékeim nem csaltak annak idején láttam a MediaMarkt-ban ehhez hasonló (természetesen nem Sony Ericsson) fülest. Bántam is, hogy nem vettem meg annak idején. Ami késik nem múlik, így ma örömmel vettem célba kedvenc elektronikai üzletláncomat. Hát kegyetlenül pofára kellett esnem, ugyanis a legolcsóbb füles rész is 2490 Ft-ba került (pár hónapja 1500 Ft-ért láttam), ráadásul a gyári alulról kóstolgatta a 6 ezres határt, így végül 3 ezer alatt maradtam, megvettem a fent említett fülest.
Természetesen minőségileg elmarad az előző(ek)től, ráadásul megszoktam, hogy tökéletesen “hangszigetel”, ami erről az új fülesről nem mondható el, továbbá nem emeli ki a hangszíneket, mint az előző, ami viszont roppant zavaró, hogy halkabb, mint a gyári. De hát garasoskodnom kellett…

Persze ez is jobb, mint a semmi, s remélhetőleg nem nyomja el majd a busz és a kocsik zaja a zenét, amit épp hallgatni szeretnék. Egy hét buszozás zene nélkül maga volt a borzalom, s mivel egyetlen egy ismerős sem közlekedik azon az útvonalon, amin én, így még beszélgető partnert sem tudtam magamnak szerezni. Meg kell mondjam, elég idegtépő volt néhány utam. Elsősorban a legzavaróbb a turbékoló párok voltak. Az egy dolog, hogy én kissé gátlásos vagyok az utcára történő kilépés után (az, hogy meghittebb, privátabb helyen hogyan viselkedek már más tészta), de azért ésszel nem tudom felfogni amit egyesek művelnek. Gondolok itt például arra, hogy a postán sorban állás közben miért gondolja a pár egyik tagja, hogy a másik nadrágjában kell matatni, miközben aktív nyálcserét folytatnak, s mindezt pár centire tőlem? Vagy miért gondolják azt, hogy miközben csókot váltanak, vagy puszit adnak egymásnak akkor elengedhetetlen eme tevékenységhez az, hogy cuppogjanak úgy, és olyan hangosan, mint a partra vetett hal? Komolyan nem értem. Ráadásul amilyen beszélgetéseket hallottam… Egy szinten félelmetes, hogy az emberek mennyire nem tudnak kommunikálni… Csak két példa:

– Nem értem. Egyszerűen nem értem, bazd meg!
– De érted? Én ezt nem értem, bazd meg!
– De érted, ne legyen már luxus egy sör, bazd meg!
– Bazd meg, tele vagyok ideggel, bazd meg!
– Bocs, hogy most neked mondom, de tényleg tele vagyok ideggel, bazd meg!
Barát egyetértően bólint.
– De nincs igazam? Ne legyen luxus egy sör, bazd meg! Megfogom mondani a szomszédnak is, hogy nem én randalíroztam éjszaka, bazd meg! Elegem van, hogy én vagyok a fekete bárány, bazd meg!!
(Hát, még ha kenyérről beszélt volna… De ilyen egyoldalú beszélgetés után azt hiszem mindenki levonhatja a következtetéseket, mint ahogyan én is tettem).

– Hát, hogy viselkedik már?? Figyelj odamegyek hozzá, eltöröm (???) a f@szát és odadobom a kutyámnak, hadd egyen húst!
– De látod, hogy megy? Holnap már nem fog így menni, mert nem lesz neki f@sza. Letöröm neki, esküszöm!
(Ah, a barátnői összetartás…)

És természetesen ezek csak két példák voltak a sok közül!

A héten tovább néztem a Lost-ot, így végül a második évad feléig jutottam. Elég kicsi az esélye annak, hogy a hétvégén nem fogom befejezni ezt az évadot, habár nagyon sokat szemezek a letöltött évadpremierrel, de egyelőre még erős vagyok.

Tomb Raider (1996) Teszt

Platform: PC

Lassan 15 éve annak, hogy Lara Croft “megszületett”. 1995-ben az akkor még létező Core Design kapta a nemes feladatot, hogy egy igen érdekes három dimenziós kalandjátékot tervezzen meg. Először férfi karaktert szerettek volna, de később a készítők úgy gondolták hiány van a női főszereplőknek a játékpiacon, így végül napvilágot látott Laura Cruz, akinek neve végül Lara Croft-ra módosult.
Gőzerővel folyt a munka a Core Design stúdióban. A készítők mindent beleadtak, s végül 1996 novemberében megszületett a Tomb Raider, mely hatalmas sikert ért el. Megjelent PC-re, Sega Saturn-ra, Mac-re, majd pedig 2003-ban pedig Nokia N-gage-re is tiszteletét tette Croft kisasszony. A játék átütő sikert ért el, s nem volt olyan számítógéppel foglalkozó újság, ami ne említette volna meg a domború idomairól is elhíresült kincskeresőt. Azóta nyolc folytatás, négy kiegészítő epizód, egy arcade típusú rész, s két mozifilm viseli a Tomb Raider nevet. Az első epizód még DOS programra íródott, így a mai kor gépein igencsak nehézkesen tudjuk elindítani a játékot. Persze mindenre van lehetőség, s ha kellően kutakodunk akkor minden bizonnyal jó pár olyan helyre eljuthatunk az internet segítségével, amely hasznos információval tud nekünk szolgálni, hogy újszerű PC-nken is elinduljon a játék. 15 éves játékról beszélünk, tehát senki ne várjon csodát a grafikától. Részemről másodlagos is, hisz egy játékot el tud ugyan adni a grafikai megjelenés, de ha mögötte nincs minőség, nincs beltartalom akkor talán egyszeri végigjátszás talán még belefér, de hogy soha nem fog az ember leülni elé az egyszer biztos. A Tomb Raider első része pedig pont ékes példája annak, hogy ennyi idő elteltével is érdemes ismét elővenni annak, aki annak idején nagyon szerette. Azok, akik pedig hajlandóak a kilencvenes évek játékaira is szentelni időt azoknak mindenképp kellemes kikapcsolódás lehet maga a játék feltéve, ha a műfaj is bejön. Sokak szerint a mai játékokban nincs kihívás. Az első rész kipörgetésekor két klaviatúrát kellett cserélni. Tehát a korszakalkotó első részről mindent lehet mondani csak azt nem, hogy könnyű. S ráadásul simán számolhatunk 11-12 órás játékidővel is!

Részletek

Áramszünet

A vizsgák végeztével szép lassan kezd visszaállni minden a régi kerékvágásba. Természetesen akadnak olyanok, akik egy nap helyett egy teljes hónapos szabadságot vettek ki. Vájjék egészségükre, év végén minden bizonnyal nagy kaszálások (és természetesen emiatt rendkívül cifra szitkozódások) lesznek.
Az időjárás sem kedvez nekem. A napokban erős havazások voltak, s mivel házon kívüli teendőim voltak, így keményen fáztam, ráadásul a réteges felöltözködés ellenére is sikerült kissé megfáznom, ami egyelőre csak torokfájásban nyilvánult meg. Természetesen azonnal gondoskodtam a kezelésről, tea minden mennyiségben. Valahogy nem érdekelt, hogy másnap iskola, azért jó kis hagymás dolgokat ettem, hisz köztudottan ilyenkor ez segít.

Kezdődik újra a hajtás, így viszonylag elég nehéz beosztani a szabadidőm. Egyrészt még nincs tanulás, így viszonylag csak “pihenés van”, másodsorban nosztalgiázok, így elég nehéz dönteni, hogy a PC előtt görnyedve kínlódjak a Tomb Raider szériával (melynek egyébként az összes eddigi elkészült epizódját felraktam), vagy épp Lost-ot daráljak. Mivel az utóbbihoz csak sassolni kell, így annak ültem neki erőteljesebben. Természetesen 3 lemezt már nem visz a lejátszóm, így a frissen szerzett másodlagos meghajtóra hoztam létre egy másodpéldányt, kérdés az, hogy meddig marad ott, hisz csak +80 gigányi hellyel gazdálkodhatok (melyből már 50 le van foglalva). De majd látom.
Mai nap ismét kiakasztó volt, ugyanis délutáni kemény tíz perces áramszünet azonnal megmutatta, milyen gáz is, ha az ember függ a század technikai vívmányaitól. Itthonról való elmenetel pedig szóba sem jöhet az időjárás miatt. Várom a tavaszt…

Lost: 1.évad

Időm rendkívül kevés, s rengeteg szériát nézek egy időben. Ennek fényében gyakorlatilag kevés idő marad arra, hogy egy-egy – szívemhez közel álló – szériát (vagy filmet) újra elő vegyem, s megnézzem.
Mivel merevlemezem tárolókapacitása véges, továbbá jóformán ész nélkül írok ki mindent lemezre, aztán pedig felkerülnek a polcra porosodni. Még ősszel az Alias-t vettem elő (ideje volt már, hogy az eredeti DVD ne csak porfogó legyen a polcomon), majd folytattam a további évadokkal, s nem rég sikerült az öt évadot sikeresen befejeznem. Így eltöprengtem azon, hogy melyik szériát is kéne elővenni.
Nem sokat töprengtem, hisz hamarosan (egészen pontosan egy nap múlva) érkezik az új – s egyben utolsó – évada a Lost-nak, melynek előző évada nálam csúnyán bebukott nézhetőség tekintetében, ellenben újra előkerült a Lost: Via Domus, s így megjött a kedvem az újra nézéshez. Hisz akármennyire is nézhetetlennek ítéltem az ötödik évadot, mégis volt előtte három remek évad, amit természetesen érdemes újranézni mindenképp. Annak fényében végképp, ha már csili-vili menüs DVD-t sikerült beszerezni, igaz másodpéldány.
Részletek

Dollhouse: 2.évad

És ennyi volt. Két évaddal, s 26 epizóddal búcsúzott tegnap végérvényesen a Dollhouse, mely vegyes érzelmeket keltett bennem, ráadásul ez volt az egyetlen olyan széria, amit úgy néztem végig, hogy tulajdonképpen nem is tetszett igazán.
Előzményeket jóformán már lefirkantottam még júliusban az 1.évad bejegyzésében. Tulajdonképpen ismeretlenül kívántam a fenébe az egész szériát azt gondolva, hogy az egykori kedvenc túlélési esélyei javulhatnak, azonban utóbbi randizott a “kaszással”, előbbi pedig kapott egy rövid, 13 epizódból álló második évadot. Elmondhatatlanul dühös voltam, s nem is értettem a logikát az egész döntésben, hisz nézettség alapján mindkét szériának el kellett volna esnie, ellenben a folyamatosan nézettségcsökkenéssel bírkozó Dollhouse kap még egy esélyt. Hmm…
Hogy mégis csak legyen némi véleményem, neki álltam az első évadnak, melyből egyetlen egy epizód volt az, ami valóban szórakoztatott, s egyetlen egy epizód volt az, amelyik tetszett is: történetesen az Epitaph One, a le nem adott, de DVD-n fellelhető tizenharmadik epizód volt.
Igazából kíváncsi voltam, hogy az Epitaph One (és a mellé társuló büdzsé csökkentés) után mennyire is lesz képes megállni a helyét a széria, javuló tendenciát fog-e mutatni, vagy éppenséggel még nézhetetlenebb lesz, mint ahogyan az első évad volt. A kezdetekkor nem tudtam megmondani,  hogy tulajdonképpen rossz-e vagy jó a második évad, ugyanis mielőtt a nézhetőbb epizódok leadásra kerültek volna, az anyacsatorna száműzte a szériát bő egy hónapra, ami nem volt meglepő, hisz az első évad nézettségét már csak hírből lehetett ismerni. És igen, jött a kaszás…
Részletek

James Cameron’s Avatar: The Game (2009) Teszt

Platform: PC

2009 decemberében megérkezett a mozikba az Avatar, mely elindult hódító útjára, s a filmet körülvevő hype meg is tette a hatását.  Természetesen engem is inkább a látvány fogott meg, habár még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy nem sikerült eljutnom a moziba, hogy legalább 3D-ben megtekinthessem eme alkotást, de ugye jelen pillanatban ez lényegtelen.
Ahogyan a filmet, úgy vártam a belőle készülő játékot, melynek demója nem volt eléggé meggyőző, hogy ez valóban jó játék lehet, hisz elég keveset sikerült látni az alkotásból. Ennek ellenére nem adtam fel, hogy kipróbáljam. Megjelenés után azonnal napvilágot látott egy néhány verzió, ami azonban teljesen használhatatlan volt, hisz rendkívül jó másolásvédelmet kapott, s lehetett szurkolni azért, hogy valamelyik tökös release csapat megkerülje a védelmet. Ha ez nem lett volna elég, akkor a bolti vásárlás sem lehetett volna egyszerűbb választani, hisz több termékbe nem került aktivációs kód, amellyel nem csak a multiplayer módot, hanem magát a játékot sem lehetett aktiválni. Tipikus eset, amikor is visszanyal a fagyi. Természetesen ami késik nem múlik alapon hamarosan meg is jelent a játék tört verziója, amit én bátorkodtam beszerezni azonnali hatállyal.
Természetesen ismét harmadrangú játékkal találtam szemben magam, ami ugyan valamennyire visszaadja a film élményet, de ez korántsem teljes. Sőt! Néhol az embernek az az érzése támad, hogy soha nem lesz vége, s inkább kínlódásba csap át az egész. Így végül szomorúan könyvelhettem el, hogy a James Cameron’s Avatar: The Game sem fog mámorba taszítani, mint annak idején a King Kong játékadaptáció tette.  Persze akadnak pozitív tulajdonságai a játéknak, látványra nem igen lehet panasz, s ráadásul nem is kell PC-nek kinéző atomerőmű, hogy önfeledten neki tudjunk úgy ülni, hogy a PC-s társadalom jelentős része nem kezd azonnali szitkozódásba. Magát a játékot nem tartom rossznak, inkább erős közepesnek. Ez viszont arra elég, hogy egyszeri játék után DVD formájában porosodjon a továbbiakban, egészen addig, amíg valaki kölcsön nem kéri tőlem én pedig közölhessem, hogy meg is tarthatja a lemezt, ugyanis nem tartok tovább igényt rá.

Részletek