Silent Hill 4: The Room (2004) Teszt

Platform: PC

Visszaolvasva nem kicsit ömlengtem pozitívan az előző részekről. Ugyan továbbra sem tartom magam hatalmas nagy játékosnak, s meglehet, hogy pár címen kívül nem is igazán fogok neki ülni ismét jó pár általam kipörgetett játéknak (az biztos, hogy a Resident Evil 4 és 5 epizódját többet látni se akarom a merevlemezemen semmilyen formában!), s bizony akármennyire is becsülöm nagyra a Silent Hill világát, jelen pillanatban a második epizódon kívül nem érzek késztetést bármely epizód újra kijátszására.

Be kell vallanom, hogy már csak becsületből, s az előző részek minőségi színvonalának köszönhető, hogy a soron következő negyedik epizódot, mely keresztségében a The Room alcímet kapta (innen már lehet sejteni, hogy a készítők másfajta irányvonalat akarnak felvenni). Nem tartom magam vérmes rajongónak. Tetszeni tetszik, de nem lettem fülig szerelmes, mint a Tomb Raider virtuális világába, ezért is esett nehezemre ott tartani a gép előtt magam, görnyedve órákat, hogy magamének tudhassam a negyedik részt is (melyet egyébként párhuzamosan kezdtem az ötödik résszel).

Akármilyen többrészes művet veszünk elő platformtól függetlenül, csak keveset tudunk felsorolni, amelyeknek folytatásai nem lettek gyalázatosak, hogy az eredeti szériát is szépen szembehugyozza. Filmek terén megemlíthetjük a tökéletesen utánzatként, de már csak tucatfilmként jeleskedő Jurassic Park III-at, sorozatok tekintetében az önparódiába átcsapó Heroes-t, játék tekintetében pedig az öt sikeres rész után félkészen, átvariálva, kiherélve, bugoktól hemzsegő hatodik Tomb Raider epizódot.
Az első három Silent Hill meghatározó, így nem sokat váratott magára, hogy egy minőségileg erősen kifogásolható játék kerüljön piacra, ami történetesen a negyedik részt fedi. Talán épp az lehet az oka, hogy a készítők nem gondolták át teljesen, s alig egy évvel a harmadik rész után dobták piacra.
Az, hogy csak nálam verte ki ennyire a biztosítékot, vagy másnál is, jelen pillanatban nem tudom, de ugye egy erősen szubjektív bejegyzésnél ez nem meghatározó tényező. Szokás szerint spoileres részletek a játék trailere után:

Igazából elég nehéz pozitívomat kiemelni a játékot illetően, mert én kínkeserves kínlódásként éltem meg (sajnos).
Ennek nagy részét a brutálisan elfuserált irányításnak köszönhetem, mely rányomta a bélyegét az egész játékra, így végül az nem tudott meggyőzni arról, hogy méltó a Silent Hill névre.

Természetesen azzal tisztában vagyok, hogy konzolokon tökéletes volt az irányítás, de ezzel szemben PC-n bizony kemény órákat kellett izzadni, hogy megszokjuk – az egyébként gyomorforgató – irányítást. Elsősorban gondolok arra, hogy billentyűzetről abszolút nem áll kézre, így a majd negyedórás majomkodás meguntam, s elővettem a Gamepad-et, ami tökéletes szolgálatot tett nekem a második és harmadik rész kényelmes kijátszásához. DE!
Ezt is sikerült rendesen elcseszni. Először is kezdjük azzal, hogy Gamepad mellé társult az egér is, ugyanis eme komból nélkül nem igen tudtam volna tovább jutni. Valószínűsíthető, hogy ezt egy jóval drágább, felülről súrolva a tízezres kategóriája Gamepad-del ki tudnám javítani, de jelen pillanatban nem voltam hajlandó ennyit kiadni egy alkatrészért, hiába szolgálná a kényelmemet.

Elég nehéz az embernek akár a történetre, akár a továbbjutásra koncentrálnia, ha a készítők ennyire kihúzzák a PC-s társadalom alól a talajt (nem csak küszködésről, de önálló életre kelt klaviatúráról is olvastam). Persze ez még nem jelenti azt, hogy rögtön rohanok, s veszek egy – tulajdonképpen leáldozóban lévő – konzolt. Ahogy tudtam, bekalibráltam az irányítást, bár nem mondom, jó sokszor kapott el a “kivágom ezt az egészet fenébe” hangulat.
Tulajdonképpen itt bukott meg nálam a negyedik rész. Attól függetlenül, hogy az előző részekhez használtam-e segédletet avagy sem, egy ponton mégis szórakoztatóak voltak, még ha néha nehezeknek is bizonyultak. Ezzel szemben a negyedik epizóddal globális probléma lett az irányítás, ami eléggé meghatározó volt az egész játékon át, hogy kellőképpen rühelljem, s szinte mindenben csak a negatívumot lássam.

Maguk az ellenségek számomra semmitmondóak lettek, némelyikük enyhén szólva is közröhej tárgyává váltak. Attól függetlenül, hogy Silent Hill szériában akadtak szellemek, a negyedik rész remekül megerőszakolja ezt a koncepciót, hogy félelem helyett az ember azon tűnödjőn el, hogy sírjon-e, vagy nevessen, ugyanis bennem vegyes érzelmeket keltett a levegőben “lebegő”, egyébként megölhetetlen szellemek. Hát köszönjük szépen.
És persze gondolhatnánk, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhet a színvonal, de tévedünk: az előző részben rendkívül dicsértem, hogy végre nem kell egy-egy helyszínhez rohannunk, ha menteni akarunk, illetve nem kell mentési lelőhelyeket keresnünk. Na kérem szépen ezt remekül kiszedték a következő részből, ráadásul annyira kiherélték a játék ezen területét, hogy szinte csak egy helyen menthetünk.

Történeti szempontból még nagyobb hibák vannak, mint technikailag. Ismételten férfi karakterrel nyomulhatunk, ezúttal Henry-vel, akit tulajdonképpen saját lakása ejtett fogjul.
Egy nap arra ébred, hogy hatalmas láncok zárják le a kivezető utat, melyen ráadásul egy felirat is díszeleg, miszerint főhősünk nem hagyhatja el a szobát. Természetesen tudunk kitekinteni a szabadba ablakunkon keresztül, kukkolhatjuk a szomszédot, valamint ajtónkon található “kukucs lyukon” is kitekinthetünk a folyosóra, ahol számolgathatjuk a növekedő véres kéz lenyomatok számát.

A történet bárgyúságának ízét a fürdőszobában keletkező lyuk megjelenése, majd pedig növekedése adja meg, mellyel elhagyhatjuk lakásunkat, de ugye alternatív világokban találjuk magunkat, melyben elkeseredett harcot kell vívnunk a ránk támadó ellenfelekkel. Ha egy helyszínt maximálisan át tudunk járni, akkor lyukunk növekszik, s máshova érkezünk.
Emellett míg távol vagyunk, mindig történik valami a lakásunkban, így gyorsan át kell néznünk, hát ha valami kedvező dolog történt, ami hasznunkra válik (levelek az ajtó alatt, fegyver stb.)

Önmagában viszonylag megállná a helyét minden bizonnyal (bár a történet miatt amúgy sem tetszene), de mint Silent Hill epizód bizony a szememben csúfosan megbukott. Valahol nyilván hozzáállás kérdése is az egész,  de amikor rögtön azzal kezdődik a játék, hogy fél órát kínlódunk, hogy megtudjuk hogyan is kell beledobni az érmét az aluljáróban lévő átjáróba, valamint szinte egyszerre kell a Gamepad-et és az egeret is használni (ami egyébként iszonyatosan fárasztó volt) bizony kedvét szegi az embernek.
Grafikailag se mondható jónak a játék, helyenként egy 1998-2000-es játék színvonalát súrolja. Még mindig biztosan állítom, hogy mind történetileg, mind grafikailag magasan veri a második epizód a negyediket. És természetesen hangzásilag sincs ott, ahol kellene lennie.

Persze nem mondom azt, hogy számomra ennyi volt a Silent Hill széria, hisz már belekóstolhattam a Homecoming alcímre keresztelt ötödik részbe, ami valószínűleg elfeledteti velem ezt a borzalmat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük