Bad Neighbours

Magyar cím: Rossz szomszédság

Amikor kézbe vettem augusztus végén a szeptemberi beosztásomat a mosoly gyakorlatilag körbefutotta a fejemet. Az egy hét szabadság tudata arra biztatott, hogy szinte minden akadály, mely előttem van legyőzhető. A papír zsebre vágása után már tudtam, hogy a csavargás, strandolás mellett egyszerűen muszáj lesz majd hódolni a film szenvedélyemnek is. Össze is szedtem egy szép kis listát, amiről gyakorlatilag semmit nem sikerült megnéznem.
Az újdonság varázsa azonban továbbra is pislákol bennem, így minden, melyet még nem láttam nagyobb eséllyel indul nálam, mint a már többször megnézettek. Amikor kerestem az épp aktuális vizuális szórakozásomat akkor botlottam bele a Bad Neighbours-ba. Leírás alapján azonnal le is rántottam, s egy zacskó chips mellett azonnal neki is ültem. Aztán kénytelen voltam belátni, hogy jobb elfoglaltságot is találhattam volna magamnak, ugyanis azt a két órát soha nem fogom visszakapni…

Igazából a leírás alapján voltam kíváncsi, hogy vajon milyen is lehet eme “alkotás”. Az előzetesekről gyakorlatilag leszoktam vígjáték szempontjából, ugyanis nagyon sok poént ellőnek, vagy épp olyan jelenetekkel pakolják tele, melynek köszönhetően az adott cím élvezhetetlenné válik. Talán itt jobb lett volna megtekinteni.
Ebben a rohanó világban gyakorlatilag már elég nehéz képbe lenni, főleg ha a bulvármédiát nézzük. Én is beletartozok azok közé, akiknek felhoznak egy címet és azt sem tudjuk, hogy mi az. Vagy említenek egy nevet, s mi csak nézünk bambán. Hasonló cipőben járok én is, így gyakorlatilag én már úgy ültem neki a filmnek, hogy minden egyes színész neve tök ismeretlenül csenget. Azért sejtettem, hogy jó pár közhellyel majd szembe találom magam, de azt nem, hogy a film gyakorlatilag egy gigantikus trágyadomb, melynek lételeme a közhellyel megalkotott jelenetek sora. Általában az ilyen alkotások már a játékidő negyedénél, felénél elvéreznek, mert kikapcsolom őket. Azonban itt mégis akadtak olyan jelenetek, melyek próbálták azt sugallni, hogy nyugodtan maradjak a fotelban, mert itt lesz majd valami, ami miatt megérte a képernyő előtt ülni. Nem lett.

Egy vígjátéktól soha nem is vártam sokat egy-két címtől eltekintve. Így azon az alaptörténeten nem is akadt fenn a szemhéjam, hogy adva van egy házaspár, aki egy gyönyörű kertvárosban élnek. Majd egy nap beköltözik a közvetlen szomszédjukba egy bulizós diáktársaság, s innentől kezdve vége a nyugalomnak. Az első közhelybe itt rögtön belefutunk, amikor ismét találkozunk egy olyan alkotással, amelyben sikerül megint tizenéveseket huszonévesekkel eljátszatni. Ilyenkor többnyire azon már meg sem lepődik az ember, hogy kidolgozott felsőtestek, illetve tökéletes alakokkal találja magát szemben mindkét nem képviselőinél. Az más kérdés, hogy feltehetően a szereposztásnál nem épp a tehetséget nézték.
A legnagyobb problémám nekem az volt, hogy bizony több olyan jelenet is volt, amely az sugallta, hogy nem kell otthagynom az egészet, ez nem az a tipikus vígjáték, amit mások csak azért néznek meg többször, mert egyik kedvenc színészük van benne. Nem mondom magam prűdnek, mert nem érzem magam annak, s nem vagyok az. Nagyon sok olyan filmet, sorozatot láttam, melynek elég beteg a háttere, de azért már felnőttem arra a szintre, hogy egyszerűen képtelen vagyok élvezni azokat, melyek azzal próbálják eladni magukat, hogy teletömik mindenféle gusztustalanságokkal a játékidőt, hogy az eladható legyen. Azért valahol eléggé elgondolkodtató, hogy a mostani generáció erre bukik.

És pontosan itt is ez a probléma. A közhelyek mellett ilyenekkel próbálta eladni magát a film, ami nem nagyon jött össze. Mindenesetre nálam egyáltalán nem. Azért mégis akadtak benne meglepetések számomra, mert például a tejjel fröcsögő mellek, illetve a rengeteg pénzt összeszedő diákok, melynek hátterébe általuk gyártott fapados műpénisz áll… hát kétségbeejtő volt. Ennek ellenére a film felénél már úgy voltam vele, hogy végignézem, mert kíváncsi vagyok, hogy vajon a készítők ebből mit is tudnak kihozni. Hát sajnálatos módon érzékeltetve volt, hogy majd jön egy nagy csavar a végén, ami sajnos nem következett be. Persze azért kaptunk némi villantást is, hogy legyen némi vizuális gyönyörűnk is. Már akinek volt, ugyebár.

Hogy hogyan lehet ilyet készíteni manapság megmondom, nekem teljesen rejtély. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan lehet ezen jót szórakozni, mert valahogy nekem nem sikerült. És valóban a legszörnyűbb az volt, hogy az egész a morbidabbnál morbidabb dolgokra voltak kihegyezve.
Mindenesetre még egyszer ez elé a film elé nem ülök le, az biztos.

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük