We’re the Millers

Magyar cím: Családi üzelmek

Az új filmekkel hadilábon állok. Nagyon. Na nem azért, mert esetleg nem tudnám beszerezni őket, hanem leginkább azért, mert valahogy tökéletesen elmegyek mellettük. Megnézek egy előzetes, mely vagy bejön, vagy nem. Ha igen, akkor többnyire landol a merevlemezemen, aztán idő hiányában ott is marad hosszú hetekig. Aztán, ha a kedv nem jön meg landol a kukában. A ritka változat szokott előfordulni, amikor meg is nézem, majd annyira meg is tetszik, hogy meg is veszem eredetiben. Bár tény, hogy a jelen címnél ez biztosan nem fog előfordulni, de legalább a megtekintésig már eljutottam.
Tavalyi év egyik nagy sikerének számított a We’re the Millers, amelynek megint sikerült igazán balf*sz magyar címet kreálni. Persze ömlött mindenhonnan, s ember legyen a talpán, aki nem szembesült vele valahol. Én úgy voltam vele, hogy bőven elegendő, ha majd megjelenik, s megnézem. Megjelent. Elkezdtem, de abbahagytam. Aztán végül tegnap este már annyira unatkoztam, hogy jobbat nem találtam, így úgy voltam vele, ha beleszakadok is megnézem, de most végig.

Azt hiszem hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármiféle elvárásom lett volna a filmmel kapcsolatban. S mindezt azt mondom, hogy tisztában voltam szinte minden háttérinfóval, s még azzal is, hogy kik is a főszereplői ennek a családi komédiának álcázott drogcsempészeten alapuló vígjátéknak. Bár tény, hogy azért valahol reménykedtem, hogy most tényleg kapom valami olyasmit, ami kiemelkedik a többi tucat vígjáték közül, de sajnos ebből a szempontból valahol azért pofára kellett esnem.
Adva van egy tipikus lúzer, akinek drogot kell átcsempésznie az USA-ba. Azonban, hogy ne legyen feltűnő nem csinál mást, mint hogy bérel egy családot, ahol az anya egy sztriptíz táncosnő, s lánygyermek pedig hajléktalan. A fiúgyermekről nem is érdemes beszélni, hisz az ál apjára ütött ebből a szemszögből.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész film nem sablonos. Mert az. A karakterektől kezdve egészen a történetig szinte minden az. Itt nincs semmi, ami meghökkentő tud lenni. Kivétel persze ez alól az, ha nem vesszük figyelembe, hogy az egyik főszerepet alakító Jennifer Aniston nem bájol el minket egy laza sztriptízzel, s ezzel is bizonyítva, hogy negyvenen túl is remek formában van fizikailag. Az persze más kérdés, hogy ebben mennyire van benne a keze a sminkeseknek, illetve plasztikai műtéteket végző orvosoknak.
Könnyű, nyári vígjátéknak számító film szinte minden egyes perce olyan, amibe akár bele lehetne kötni a sablonos megvalósításai miatt. Azonban az tény, hogy ezek remekül lettek kivitelezve, így egyszer sem mondhattam azt, hogy “már megint ezt sütik el”, mint a legtöbb hasonló vígjátékban. Bár tény, hogy történetileg sajnos semmi extra meglepetést nem tartogatott, így semmilyen váratlan fordulat nem következett be.

Amit esetleg negatívumként fel lehet hozni a film ellen az leginkább a szókimondó poénjai. Nem arról van szó, hogy esetleg prűd lennék, vagy hasonló. Hanem egyszerűen arról van szó, hogy valahogy kicsit unalmasak azok a megvalósítások, melyek arról szólnak, hogy valami alpári jelenetet tegyünk be, s majd ezen remekül fognak mulatni a nézők. Nyilván van olyan, aki ezen remekül tud mosolyogni, de sajnos én nem tartozom közéjük. Ebből fakadóan nem is nagyon tud az ilyen szórakoztatni. Így én csak lestem az olyan poénokon, mint a pókcsípéstől hatalmasra duzzadt heregolyók.

Azonban egy valami biztos, hogy nem szenvedtem végig a filmet, hanem megnéztem. Persze olykor előfordult, hogy kicsit mosolyra fakadt a szám, de egyértelműen azért többet vártam volna egy vígjátéktól. Egyszer valóban nézhetően bizonyult nálam, de ennyi elég is volt nekem. Ellenben a film végi bakiparádé zseniálisra sikerült.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük