Harry Potter: A teljes sorozat

Azt hiszem én is azon személyek egyike vagyok, akit annak idején egyáltalán nem kapott el a Harry Potter-láz. Tény és való, hogy a nevet hallottam többször is, de valahogy nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Az, hogy most minek számít nem igazán foglalkoztat, de annak idején – mint ahogyan most is jellemző rám – nem igazán szerettem könyveket olvasni. Így az életemből ki is maradtak gyönyörű módon a regények. Első vizuális élményem mégis egy előzetes, illetve egy beszélgetés, amely a biológia tanárnőm és az osztály legjobb tanulója között zajlott nem sokkal karácsony előtt, melynek központi témája az volt, hogy mennyire is volt könyv hű az első rész. Ugyan én is végighallgattam ezt a beszélgetést, de ennek ellenére nem éreztem semmiféle belső késztetést, hogy otthon jelezzem igényemet a moziba való látogatás miatt.
Nem is nagyon foglalkoztam sem a filmmel, sem pedig a könyvekkel egészen addig, míg az egyik hazai kereskedelmi csatorna nem tűzte műsorára az első részt. Ekkor a filmsorozat már javában a harmadik epizódjánál tartott, s itthon meglepő egyetértést volt azzal kapcsolatban, hogy bizony ezt rögzíteni kell. Annak ellenére, hogy az alaptörténet nem tetszett, s nem is keltette fel az érdeklődésemet meglepődve fogadtam, hogy mégis remekül szórakoztam rajta. Természetesen én is felvettem a fonalat a történettel kapcsolatban, habár a könyveket továbbra is kihagytam az életemből leginkább azért, mert nem is lett volna megfelelő anyagi hátterem azok beszerzésére, illetve nekem elegendő volt a vizuális tartalom is. Aztán tíz éves pályafutása után a széria leköszönt 2011 nyarán, s én is lezártnak tekintettem. Persze az új TV vásárlása után nem volt kérdés, hogy ez az egyik cím, amit már magáért a látványért be kell szerezni HD formátumban, ami sikerült is. Azóta lemezre felírva hevert a polcomon, s az újranézésnek a legkisebb szikrája nélkül. Ahogyan az lenni szokott persze én is “csavarogtam” az interneten, még olyan bejegyzésre nem akadtam, melynek központi témája a címbeli mű volt. Mivel egyben egyébként sem láttam az összes részt, így az a fajta érzés fogalmazódott meg bennem, hogy talán hallgatnom kellene pár rajongóra, miszerint igazi élmény az, s úgy áll össze rendesen a kép, ha minden egyes epizódot egymás után nézi meg az ember. Nos, hallgattam rájuk. Igazuk volt.

Az elhatározás már elég régen megszületett, de mindenképp úgy szerettem volna megvalósítani, hogy tényleg egységesen tekinthessem meg a filmeket, ha már régóta itt hevernek, s csak bele-bele nézegettem annak idején, hogy milyen is a képminőségük. Ebből fakadóan azonban már régóta halogattam ezt egészen a hét elejéig, amikor is végre úgy hozta a sors, hogy a szabadidőm, illetve a munkám is olyan összhangba került, hogy három nap alatt le tudjam mind a nyolc epizódot.
Mint ahogyan fentebb említettem nem olvastam a könyveket, így kizárólag csak a filmekre tudok támaszkodni, illetve a rajongók elmondása alapján, hogy melyik sikerült legjobban. A sorozatban abszolút kedvencnek számított az első két rész, így nem volt kérdés, hogy majd szakítok ezekre időt, hogy egymás után követhessék őket. Az más kérdés, hogy ez nem sikerült. Véleményem szerint Chris Colombus a film rendezője azt csinálta, amit kellett: egy bőven fogyasztható gyerekmesét gyerekeknek, ami mellé bárki leültetheti a gyerekét, mert amint vége lesz a filmnek az nem fog sárgás lét csurgatni éjszaka az ágyába, mert eszébe jut a megnézett alkotás valamelyik jelenete. Én kifejezett élveztem, s azt kell mondanom még így tíz évvel azután, hogy először láttam is szórakoztató volt. A Bölcsek köve (2001) volt az, amely lefektette az alapokat, nyilván ennek kellett valahogyan nagyon szólnia ahhoz, hogy híressé tegye a sorozatot, más különben mehetett volna le a lefolyón. Könnyed, mégis felnőttek számára fogyasztható darabot kaptunk, ami tényleg elég korrekten volt összerakva. Még én is meglepődtem azon, hogy mennyire jól tudtam rajta szórakozni. Nyilván ehhez hozzátett nagyon sokat a hosszú játékidő is, hisz egyáltalán nem éreztem azt, hogy valami hiányozna, vagy épp “rohantak” volna a készítők, s ezért itt-ott lenne egy kis történeti hézag.

Az szerintem érezhető eléggé, hogy az első rész leginkább a karaktereket óhajtja bemutatni, s azokról egy teljes képet adni, hogy aztán később ki tudjon bontakozni a hősünk sorsa. Sok mindent olvastam a filmről, de bevallom nagyon sok minden nem is maradt meg bennem. Az viszont tény, hogy nem lehetett könnyű gyerekszínészeket találni, ami valljuk be, itt azért látszik is! Valahogy nekem mindig az volt az érzésem – annak ellenére, hogy tetszett a film -, mint ha egy általános iskolás előadáson ülnék, ahol lámpalázas kis lurkók próbálják előadni a maguk kis öt perces jelenetét. Nem mondom, hogy a film végére ez az érzés nem tűnt el, de azért valahol kicsit zavaró volt.
Az alapszituáció nem volt túlságosan nehéz történetileg, s ez az alatt azt értem, hogy a nézőnek nem kellett a képernyő előtt ülnie, s gondolkodnia, hogy bizonyos dolgok hogyan és miért is történetek meg. Hanem egyszerűen csak átadta magát a cselekménynek, s ennek köszönhetően pedig tényleges módon elég kikapcsolódást keltő alkotás lett a Bölcsek köve. Szinte rekord gyorsasággal érkezett a Titkok kamrája (2002), ami szintén Chris Colombus keze alatt készült el. Ezért talán nem is meglepő, hogy nagyjából ugyanazt a hangulatot tudta hozni, mint az első részben. Itt azért már megfigyelhető volt, hogy a stúdiónak itt elsősorban nem a néző szórakoztatásáról szól, hanem nem másról, mint pénzről. Ami valljuk be, nem is meglepő, hisz szinte minden erről szól. Itt viszont azért érezhető, hogy a stúdió szeretné ezt az egészet futószalagon gyártani, így talán nem is furcsa, hogy oly “hamar” elkészült, mint az elődje. Bár tény, hogy az első rész még újnak számított, addig a másodiknál már tudták mit hogyan kell.  Ahhoz képest, hogy milyen büdzséből készült a két film, olykor azért sikerült elszörnyednem a látványvilágon. Úgy éreztem mindkét film esetében, hogy olykor spóroltak egyes dolgokon, hogy más jelenet jól nézhessen ki. Nem mondom, hogy bocsánatos bűn, de zavarónak zavaró.

A folytatás véleményem szerint sokkal erőteljesebbre sikerült méghozzá úgy, hogy közben hozza az első epizód hangulatát. Itt azért már érezhető volt, hogy a gyerekszereplők is kezdik kapizsgálni, hogy tulajdonképpen nekik mi is lenne a dolguk. Nem mondom, azért az első rész esetében voltak olyan jelenetek, amelyeknél sütött az ügyetlenségük, tapasztalatlanságuk. Itt azonban a rendezőnek ezt sikerült kiküszöbölnie, s mindezek mellett pedig a történetet is sikerült oly frappánsan megoldani, hogy még én is húztam egyet a szemöldökömön, s magamban csak annyit mondtam: Ez igen.

Az azonban mindenképp észrevehető, hogy még a második epizódra is jutottak bőven olyan dolgok, amelyek az embert el tudták varázsolni (nem, nem szóvicc akart lenni!).

Azt azonban el kell ismerni, hogy a második rész sokkal korrektebb lett elődjénél leginkább pont azért, mert érződik benne, hogy mennyire ráéreztek a készítők is. Nyilván történetileg sokkal többet tudhatunk meg mindenről, ámbár most ez úgy érződik, hogy csak az adott történetet viszik előre. Nekem igazából ezek nem is nagyon ütöttek akkorát, azonban az egy-két váratlan fordulatnál azért nekem is kinyílt a csipám. Pont ezért (is) vált egyik kedvenc epizódommá.
A harmadik, Az azkabani fogoly (2004) alcímet viselő epizód azonban már kicsit lassított a tempón, s feltehetően nem csak azért, mert Alfonsó Cuarón lépett a rendezői székbe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a filmen ez nem érződik, de szerencsére sikerült átvenni az előző alkotásokból azokat a hangulati elemeket, amelyeknek köszönhetően igencsak szórakoztatóvá válik a film annak ellenére, hogy bizony itt már akadtak sötétebb momentumok. Mindenképp fontosnak tartom kiemelni, hogy az rendkívül tetszett, hogy itt már kicsit összetettebb történeti vezetést kaptunk, de ennek ellenére mégsem vesztünk el a részletekben, ami mindenképp pozitívumnak róható fel. Az viszont már itt is érezhető az, amire csak a második nézésre jöttem rá: azért valamilyen szintű “rohanás” itt is érezhető, hisz az egykoron bájos tizenéves gyerekszínészek időközben öregedtek legalább négy évet, melynek köszönhetően már elvesztették gyermeki varázsukat, s igencsak látható rajtuk, hogy kezdenek kamaszodni. Mint ahogyan fentebb is írtam nem olvastam a könyveket, így nem tudom abban mennyi idősek egyes cselekményekkor, de azért amikor elhangzik egyes karakterek életkora, akkor azért annál már érezhető, hogy az nem felel meg a valóságnak. Nem mondom, hogy zavaró, de azért észrevehető mindenképp, amikor a “cukorborsó” effektus kezd eltűnni.

A fentebb említett dolog azért is lehetett nehéz, mert ugyebár jelenetek között úgy kellett megoldani a dolgokat, hogy ne érezhesse senki sem az eltelt időt, így ne tűnjön egyik gyerekszínész sem idősebbnek, sem fiatalabbnak. Mindezek mellett egyetlen egy olyan dolog volt, ami ténylegesen szúrta a szememet, hogy ismételten sikerült előhúzni egy olyan dolgot, amelyet már megléptek kétszer: ez pedig nem más mint a bájitaltan tanárai, hisz itt is melléfogásnak bizonyult.


2005-ben a Tűz Serlege (2005) új rendezőt kapott Mike Newell személyében, amire azt kell mondanom, hogy talán nem volt a legjobb választás véleményem szerint. Ha nagyon őszinte akarok lenni nem tudom mennyire lehetett volna azt megoldani, hogy a színészek életkora ne lengje majd át a készülő alkotásokat. Akár tetszik, akár nem, itt azért jelentősen észrevehető, hogy az egykori gyerekszínészek bizony már javában beleléptek a tinédzser korba, s ami nekem igazán nem tetszett az pont ez volt. Rendben, hogy nem lehet ez ellen mit tenni, de valahogy egyre inkább éreztem azt, hogy ezt nagyon, de nagyon bele akarják vinni a történetbe, s ezzel még nem lett volna akkora nagy baj, ha mondjuk nem az érződik az egészen, hogy ezt muszáj.
Nem mondom, hogy nem tetszett, mert hazudnék, hisz a szériában jóformán ez rendelkezik a legjobb látványvilággal. De valahogy olyan érzésem volt, mint ha nem lenne teljes, s nagy kapkodások közepette készült csak volna el. Amit viszont nem értettem, hogy miért nem lehetett sokkal mélyebb jelenetekkel megpakolni, melynek egyébként jelentősége is van, nem csak táncikálnak, s féltékenykednek a szereplőink. Megértem, hogy beleléptek a tinédzser korba, s ezt át is akarták vinni a történetbe is, de nekem ez inkább égő volt, mint rendkívül megoldása a színészek növekedésének.

A történet középpontjául szolgáló tusa egyébként nem volt rossz irány, csak valahogy épp elvesztem a cselekményben sikeresen. Valahogy úgy éreztem, hogy próbálnak a készítők mindent megmutatni, de valahogy nem nagyon jön össze. Mindenbe csak bele-bele csipegettek, s talán félbe is hagyták azokat. Nem mondom, hogy bűn rossz lett, de tényleg úgy éreztem, mint ha össze-vissza vágták volna az egészet, s nem is nagyon tudtak volna mit kezdeni az egésszel. Mondjuk ezzel szemben tényleg egy valóban korrekt alkotás lett, arról nem is beszélve, hogy engem is meglepett, ahogy a három epizód óta emlegetett fő gonosz újra testet öltött.

A soron következő epizódra megint két évet kellett várni, így a Főnix rendje (2007)-ben látott napvilágot. David Yates rendezésében sokkal kiforrottabb darabot kaptunk, habár én úgy voltam vele, hogy nem ütötte meg azt a szintet, mint az első két rész. Ennek egyik oka az volt, hogy nekem túlságosan is átment az egész sötétebb tónusba, ami véleményem szerint nem igazán illett ide. Persze egyértelmű, hogy a karakterek felnőnek, csak úgy, mint az őket megformáló színészek, de valahogy ezekkel a változásokkal nem nagyon voltam kibékülve. Úgy éreztem, hogy minimum az első két rész leginkább egyfajta bevezetése arra volt jó, hogy szinte mindent megtudhassunk a varázslóvilágról, illetve a főkarakterünk hátteréről. Én viszont úgy gondolom, hogy ebben még bőven volt potenciál, azonban az előző rész után jóformán másról sem kezdett el szólni az egész, mint hogy mikor is fog ismét előkerülni az, akit nem nevezünk nevén. Ami kicsit aggasztó volt nekem az nem más volt, mint hogy a film első fele olyannyira nyögvenyelősre sikerült, hogy szinte alig maradt meg bennem valami ezzel kapcsolatban. Azonban tény, hogy a második egy óra már nem volt annyira rossz, sőt kifejezetten élvezhetőre sikerült. Azt pedig mindenképp hozzá kell tennem, hogy tény mindenképpen Umbridge karakterére történő tökéletes színésznő választás, melynek köszönhetően eme jelenetek valóban szórakoztatóra sikerültek.

Nem nagyon volt hatalmas meglepetés, hogy David Yates ült megint (és utoljára) a következő, A félvér herceg (2009) alcímet viselő rész rendezői székébe. Azt gondoltam, hogy a sorozatban az előző rész volt tartalmilag, s minőségileg a mélypont, de be kell ismernem, hogy a 2009-es rész erre gyönyörűen rákontráz. Gyakorlatilag olyan szépen, hogy nem szégyellem bevallani, hogy én nem is emlékeztem szinte semmire ezzel az epizóddal kapcsolatban kivéve a záró képsorokat, melyek engem is megleptek, s ténylegesen vártam a következő epizódot. Bevallom őszintén annak idején nem nagyon ragadt magával, s azért is estem neki a teljes sorozatnak, mert úgy voltam vele, hogy ideje lenne feleleveníteni az emlékeket, mert nem sok dereng már ezekről az epizódokról, de főleg a félvér hercegről.

Akármennyire is tetszik vagy nem, a karaktereket megformáló gyerekszínészek jóformán itt már kész felnőttek. Ezt a tényt viszont mindenképp figyelembe kellett venni a rendezőnek is, habár nem tudom, hogy a könyvben mennyire tért is ki erre az írónő. Az azonban kézzel fogható, hogy a hatodik részben ez egy főbb szempont mindenképp. Ebből fakadóan akadnak már szerelmi románcok, féltékenykedések, s miegymások. Akár ki is jelenthető, hogy olykor-olykor némi brazil szappanoperából közismert szál is visszaköszönhet ránk.
Ennél a résznél azonban már eléggé érezhető volt a sötét hangulat, s ezt nem vizuálisan szempontból értem. Nem csak egy érdekes tárgy kerül elő, hanem már komoly tétek vannak, hisz már megvan Dumbledore leendő bérgyilkosa is, aki szeretne mindenképp megfelelni, s végrehajtani a feladatot, azonban ez úgy néz ki, hogy nem igazán az ő asztala. Ebből fakadóan sok olyan jelenet volt, amit nem nagyon tudtam hova tenni, s csak azt éreztem , hogy ez nem más mint időhúzás. A film sötét hangulatára visszatérve persze nem meglepő, hisz valahogy fel kellett vezetni az utolsó epizódot, melynek hosszúsága miatt két részre szedtek, ami nyilván dupla annyi bevételt hozott a stúdiónak.

Visszatérve az épp szóban forgó epizódra azt gondolom, hogy nem volt olyan erőteljes, mint az elődje. Nem mondom, hogy sokkal rosszabb volt, de vártam némi izgalmat, s reméltem, hogy tényleg megérte leülni elé. Valahogy ez nem nagyon jött át nekem, az ellenben mindenképp kiemelném, hogy a film végi záró képsor nekem is okozott némi döbbenetet. Szerencsére én azok közé tartoztam, akik ugyan nem olvasták a könyvet, de a nyomtatott verziót ismerősbe nem botlottam, hogy rontson a filmélményemen azzal, hogy egy fontos kulcsjelenetet lő le nekem. Ebből a szempontból megmentette számomra ezt a részt, mert sajnos nem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy untatott délutáni szórakozásnak szánt filmre.

…és nem volt megállás megérkezett az utolsó epizód is ketté vágva. David Yates rendezésében nem vártam csodát, tény. Azonban úgy voltam vele, hogy ha már az utolsó részről beszélünk, akkor majd lesz valami olyasmi, amire azt mondom, hogy ez oké. Nem tagadom szerettem volna, hogy ha tényleges harcokat látok, s olyan jeleneteket, melyeknél a szám is tátva marad. Azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból iszonyatosan nagyot csalódtam. Iszonyú lassú volt a film, s egyszerűen nem tudtam rajta szórakozni. Az várható volt, s tudtam is, hogy jó pár karakter elhullik majd a végén, de ez annyira nem érintett meg, mert valahogy nem is aggódtam értük. A legnagyobb bajom ezzel a résszel az volt, hogy a több, mint két órából legalább egy mindenképp a főszereplők nyekergéséről szólt. A féltékenykedés nálam a no comment kategória kiváló győztese volt, s nem is értettem, hogy miért is került ide bele, vagy egyáltalán mi jelentősége, létjogosultsága van itt.
Az alapokat legalább már érhetően kaptunk, s tényleg világos volt. Azaz a horcrux-ok keresése, melynek köszönhetően “akit nem nevezünk nevén” elpusztítható. Az rendben volt, hogy ezek jól voltak felvázolva, de belőlem csak szemöldök rángást váltott ki, hogy egyes “ereklyék” hol és hogyan voltak elrejtve. Számomra ez eléggé meglepő volt, bár kritikák elolvasása után már számomra is nyilvánvaló volt, hogy már a regényben is így volt megálmodva.

Annak ellenére, hogy lehetőségem lett volna eljutni az utolsó felvonásra, de nem éreztem késztetést arra, hogy a nyolc részből pont az utolsó nézzem meg széles vásznon. Így az nekem ki is maradt az életemből, inkább megvártam, hogy megjelenjen digitális adathordozón, s én is tudjak jól szórakozni esetleg rajta, itthon. Ebből fakadóan persze igyekeztem minden olyan weboldalt kerülni, ahol bármilyen nemű olyan írást olvashatok majd, melynek köszönhetően eléggé ronthat a film befogadó élményén első megtekintésre. Szerencsésnek mondhatom magam, mert annak ellenére, hogy több ismerősöm is látta moziban mégsem sikerült senkinek se ellőnie semmit. Így viszont eléggé jól sikerült szórakoznom rajta.
Az utolsó felvonás pedig nem szól másról, mint magáról a nagy harcról. Ami rendkívül pozitívum volt számomra, hogy nem csak egy meglepő fordulatot tartalmazott, hanem volt nem egy “tátott száj nyitva hagy” mozzanat részemről. Nem fogok fukarkodni a dicséretekkel, mert ez tényleg jól sikerült. Látványról nem is beszélve, habár itt kiemelném, hogy a könyvtáros jelenet, mely lángba borult valami borzalmas cgi munkával lett megcsinálva, amit nem is értek, hisz az előző részek látvány terén szinte semmiféle probléma nem volt, s tényleg remekül volt vászonra álmodva. Itt pedig csak lestem, hogy ez mennyire rondára sikerült, s bizony full HD felbontáson nem kicsit szemzavaró.

Okozott azonban némi csalódást a film, hisz a legvégére tartogatott hatalmas harcból nem lett semmi. Ez nekem eléggé meglepő volt, mert nagyon rá voltam feszülve, arról nem is beszélve, hogy meglepetések sorozata ért engem a könyv ismerete nélkül. Ebből fakadóan eléggé pofára ejtőre sikerült, hogy egyszerűen ennyiben megoldották az egészet, én pedig az ágyban fekve vártam egy gigászi csatát, ha már ezt az egészet elnyújtották jóformán nyolc részre. Nem értem miért is lett ilyen, habár sok szót nem is érdemel, hisz nem nagyon változik ezen majd semmi. Kizárólag persze akkor, ha mondjuk tíz év múlva érkezik majd egy Harry Potter remake. Bár utóbbira azt mondom, hogy Isten kíméljen meg minket egy ilyentől.

Azt hiszem azzal egyet kell értenem azokkal, akik azt vallják, hogy az ember az évek előre haladtával változik. Amit egykor szeretett, az közömbös, vagy utálat övezheti később, vagy fordítva. Amikor szert tettem az új TV-mre a Harry Potter volt, amelyet az elsők közt szereztem be full HD minőségben, s elsősorban kizárólag a látvány miatt. Jóformán három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy sort tudjak keríteni rá, hogy mind a nyolc részt megtudjam nézni egymás után. Összegezve tényleg elég komplex, s tudatosan felépített történetről beszélhetünk, melyeknek vannak gyengébb, illetve erősebb részei. Azt kell mondjam, hogy nem bántam meg azt a két napot, amelyet ráfordítottam, habár tény, hogy leginkább az időjárás kegyetlen szeszélye kényszerített rá, hogy a szoba négy fala közt üljek. Azonban jól szórakoztam, s némileg változott a véleményem pozitív irányba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük