Melyik éned az igazi: virtuális vagy a való életbeli?

“Az én időmben…”  – úgy vélem nincs olyan ember, aki ne hallott volna ilyen mondatkezdést valamelyik ismerőse szájából. Amikor ilyen mondatkezdést olvas, vagy hall az ember akkor rögtön idős emberekre asszociál. Az igazság azonban az, hogy olyan gyors ütemben fejlődik a világ, hogy ha bizonyos dolgokról van szó akkor egyre sűrűbben kezdem így a mondatomat. Ebben a legérdekesebb dolog az, hogy bő három évem van még a harmincadik életévem betöltéséhez, s így nem is mondható rám, hogy középkorú, vagy időskorú lennék.
Azt mindenki tudja, hogy ami felkerül a világhálóra az többnyire ott is marad függetlenül attól, hogy letöröljük onnan. Ennek okán logikusan, s következetesen teszek közé hozzászólást, bejegyzést vagy bármi mást. Ebből fakadóan akadnak olyan dolgok, melyeket nem fejtek ki bőven, s ennek egyetlen oka a magánélet védelme, mely úgy vélem rám tartozik. Nem is mennék bele pont ezért részletekbe, de azt elmondhatom, hogy jelenleg sokkal több lehetőségem van arra, hogy minőségibb, s nyugodtabb életet éljek, hisz gyermekkorom koránt sem volt megfelelő, vagy épp gyermeknek való. Azonban nem tudom nem kijelenteni, hogy ha esélyem lenne, akkor nagyon sok mindent ismét átélnék, mert nagyszerű emlékek lettek. Emlékszem arra, amikor először mentem iskolába, s mennyi mindent csináltunk az udvaron, főleg a fára mászásra értem. Tiltott dolog volt, s nem is értettem miért, persze később megvilágosodtam, hogy a tanárunk felelőssége volt, hogy ne történjen bajunk, s ebből az ártatlan dologból bizony akár kemény csonttörések lehettek volna. Szerencsére ilyen nem történt. Ott voltak a különböző mesefilmek, amelyekért rajongtunk, s másnap ez volt a téma. Vagy épp a tamagotchi őrület, amelyért szinte mindenki megvolt bolondulva. A különböző üdítőitalok, cégek, melyek mára már megszűntek létezni. De ide sorolnám az iskolakezdéseket is, melyeket nem vártunk, ezzel szemben a szünetek megváltásnak bizonyultak. Stresszlevezetőnek rendkívüli volt az udvaron történő fogócska, vagy az iskola utáni bicajozás, mely nyári estéken sötétedésig tartottak. És persze a legsokkolóbb dolog, amikor tizenöt éves osztálytársunk szemünk láttára csókolózott.

Ahogyan sokak, úgy engem is berántott a népszerű közösségi portál, mely a Facebook nevet képviseli. Mindenki köpködi, de az emberek többsége fenn van természetesen. Számomra a legnagyobb előnye, hogy régi osztálytársak, tanárok is megtalálhatóak az ismerőseim között. Az iskola szünet megkezdése előtt egyik tanárom töltött fel pár képet, melyet a közeli játszótéren készített. Ahogyan néztem körülbelül hatodikos gyerekek lehettek. Ahogy számoltam húszan lehettek, de szinte mindegyik kezében volt telefon. Persze mindenki megvolt jelölve, így szinte majdnem minden gyereknek volt adatlapja. Hajtott a kíváncsiság, így megnéztem őket. Valahol elborzadtam a látottakon, hogy mennyire virtuális életben élik az életüket. Ekkor elgondolkoztam, hogy én mennyire is a technikai eszközök bűvkörében élek. Aznap megvolt minden általam látogatott oldal olvasgatása, s az oda érkezett hozzászólásoknál eszembe ötlött valami.
Ezeknek az embereknek melyik énjük az igazi? Virtuális vagy a valódi?

Rengeteg olyan tanulmány született, amely azt taglalja, hogy főleg a fejlődő személyiségnek nem tesz jót a virtuális világban való kalandozás, mert ezáltal a legtöbben függők lesznek, s elfelejtenek élni. Hasonló jellegű dolog ez, mint a drogfüggőség. Véleményem szerint részben igazuk is van ezzel kapcsolatban. De miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy nem fejlődik ki valakinek az igazi személyisége, s sokkal előbbre tartja a virtuális életet, melynek különféle következményei lehetnek. Kérdés persze az, hogy képesek vagyunk-e ezeket a veszélyeket legyőzni, illetve van-e olyan a környezetünkben, aki segít, hogy ne essünk ezeknek áldozatul.
Itt elsősorban a fiatal korosztályra gondolok, s az ő életükre. Elképzelhető, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de a fentebb említett közösségi portálon látottak borzasztottak el. Főleg az, hogy már 11-12 éves gyermek is olyan otthonosan mozog egy adott operációs rendszer felületén, hogy arra szavak nincsenek. Ezzel nincs is baj addig, míg tudja a határokat, vagy van, aki szabja a határokat. Főleg most, amikor elegendő egy olcsóbb okos telefon, s máris lehetőségünk lesz internet használatra, s innen pedig bármely weboldal szinte elérhető. Meglepő volt számomra, hogy ezek a gyerekek mennyire itt élik ki magukat méghozzá úgy, hogy egyáltalán nincs olyan, aki korlátokat szabna nekik. Arról nem is beszélve, hogy bármikor a virtuális világ áldozatai lehetnek. Emlékszem a nagyszerű kirándulásokra, osztály discókra, ellenben ezeket a képeket megnézve azt láttam, hogy a legfiatalabb korosztály is  ahelyett, hogy jól érezné magát, s próbálna szocializálódni helyette inkább a padon üldögélve aktuális közösségi portálok közzétett híreket olvasgatják. Arról nem is beszélve, hogy emiatt nagyon sok dologról maradnak le, miközben olyan veszélyes életmódot élnek, melynek köszönhetően bármikor alááshatják magukat. Itt elsősorban a közzétett videókról, fényképekről beszélek.

Azt gondolom a fentiekből fakadóan szerencsés életem volt, mert megvoltak nekem azok a dolgok, melyektől gyerek tudtam lenni, s tudtam valamilyen szinten szocializálódni. Az internet használattal persze nem voltak gondtok, s én tudtam is remekül használni. Ennek köszönhetően semmi olyan személyes dolog nem került ki rólam, melynek köszönhetően a valódi életemben bármely hátrányos megkülönböztetés ért volt. Emellett azonban nagyon sok ismerősre tettem szert, melyek közül nagyon sokukkal volt esélyem is találkozni. Mivel nem vagyok, s nem is voltam soha a szórakozó helyek üdvöskéje, így a másfél éves kapcsolatomat is egy egyszerűnek indult chatelésnek köszönhettem annak idején. Azért minap eszembe jutott, hogy hányszor volt az, amikor veszekedést elkerülve azt mondtam bevásárolni megyek, közben pedig leültem egy órára játszani, filmet nézni, vagy csak simán olvasgatni valamit, hogy senki ne zavarjon.

Akármennyire is akarjuk azt láttatni, hogy toleráns társadalomban élünk, de ennek ellenére mégis hierarchius rendszer uralkodik. Azaz a gyengébb, vagy az átlagból kilógók többnyire megsínylik ezt a tulajdonságukat. Lehetne azt mondani, hogy a virtuális élet remek hely, ahol ők is élhetnek tartalmas életet. Annak idején én is rávágtam volna, hogy igen, aki ezen a véleményen van, annak bizony igaza van. Azonban azóta másképp látom a dolgokat. Ezeknek az emberek a többsége sajnálatos módon ebbe a nemlétező világba menekülnek, miközben a valódi életükről elfelejtkeznek, s ugyan valóban sokkal erősebb személyiségek lehetnek a monitor, vagy a TV képernyő mögül, azonban a valódi életben a virtuális személyiségükből semmi nem valós. Ebben az a probléma, hogy ha valaki a problémái elől menekül ebbe a virtuális világba, akkor ugyan talál bizonyos ideig menedéket, csak hogy a problémái ettől még nem oldódnak meg.

A szülők közti beszélgetés alapja nálam az volt pár hónappal ezelőtt, hogy egyik korábbi osztálytársam élete mennyire kisiklott annak köszönhetően, hogy minden hétvégén rendszeresen ivott, s végül drogokhoz is nyúlt, melynek köszönhetően valamilyen szinten mentálisan leépült. Ekkor épp az hangzott el, hogy mennyi pénze ment el alkoholra, s ugyan én is költöttem, de a munkába állásom óta eltelt évek alatt megkeresett fizetésemnek több, mint a felét fel tudom mutatni fizikai formában, vagy fényképekkel, melyen én (is) szereplek, melynek anyagi hátterét részben, vagy egészben én finanszíroztam. Ekkor azért feszítettem, mint pók a lucernában, de aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mennyi is ment el a vizuális szórakozásra. Annak idején volt egy tanárom, akit egyébiránt nem szerettem, s szerettem is volna agyoncsapni egy eléggé nagyra méretezett légycsapóval. Mivel a mai napig tanít, így ez nem jött össze. Azonban a mai napig is megmaradt a fejemben egy mondata, melynek tartalmi lényege az volt, hogy mekkora áldozatai vagyunk a technikának, hisz miközben tévézünk, játszunk a monitor, tv előtt gyakorlatilag nem csinálunk semmit. És be kell látni, hogy mennyire is igaza volt. Én is elgondolkoztam, hogy mennyi mindenből maradtam ki azzal, hogy ezt csináltam, de ugyebár beláttam, hogy anyagi szempontból egyébéként sem lett volna esélyem semmi másra még akkor.
Valamilyen szinten azért én is észreveszem magamon, hogy mennyire függök a különböző technikai cuccoktól, de megpróbálok egy arany középutat keresni. Persze nem úgy, mint a képen látható fiatalember.

Azért nem mondom olykor azért akadt kísértés. Próbálom a virtuális életemet elválasztani a valóditól. Az egyik dolog, hogy szórakozzak. Ez az elsődleges, s nyilván anyagi keretem van, amit nem tudok túllépni, s akár tetszik, akár nem, legtöbbször a filmnézés, sorozatnézés, játék, illetve ha időjárás, s idő is engedi akkor séta, bicajozás. Bár tény, hogy nálam legjobban a zenehallgatás vezeti a listás, azért szorítok helyett másnak is. Nem volt véletlen, hogy tavaly épp úgy kértem a szabadnapjaimat, hogy legalább három napot itthon tudjak lenni azért, hogy ki tudjam játszani a legújabb Tomb Raider-t, majd pedig tudjak érdemben értekezni róla másokkal. Függőség? Részben igen, azonban azért szorítottam időt másra is, hogy ne csak ez töltse ki a napjaimat. Azt viszont tényként kezelem, hogy egy remek bicajozást, sétát, strandolást, kirándulást, csavargást nem tud pótolni egyetlen egy film, sorozat, vagy játék.
Másik dolog az, hogy mennyire is legyek következetes. Sajnálatos módon az internetes társadalom túlnyomó többsége nem az. Ez alatt azt értem, hogy olyan dolgokat publikálnak magukról az interneten, ami ott is marad, s ebből később nekik komoly gondjuk is lesz. Itt elsősorban nem a házi pornófilmekről beszélek, hanem olyan videókról, melyeken a fél ország röhög (másik fele csak azért nem, mert nem látták még). Azt hiszem nem kell példálóznom netcelebbekkel, mert mindenki tudna csípőből mondani párat. Ez viszont mentálisan nagy veszélyt jelent, hisz az adott embert tulajdonképpen bántás éri, melynek többféle kimenetele lehet. Habár itt is érvényesülhet az a tény, hogy aki hülye az meg is érdemli.

Nem csak a mentális egészségre veszélyes a virtuális életmód, hanem a fizikaira is. Másik dolog nálam pont ez, hogy vigyázzak erre is. Például ha nem muszáj, akkor ne üljek egész nap a gép előtt, s görnyedjek bele a monitorba. Ne legyen sötétség a szobában, mert teszem azt épp filmet nézek. Ebből fakadóan ne az legyen, hogy kapjak egy szép szemüveget, mert annyira leromlott a látásom. Mindezek mellett azért mozogjak is, hogy ne hízzak el, illetve ne tunyuljak el, s ne lihegjek, mint egy pornószínésznő egy edzett nap után, ha legalább egy kilométernyi távolságot meg kell tennem gyalog, vagy bicajjal. Az éllistás dolgok viszont ezek, hogy a legtöbb ember látásproblémája pont ilyen háttérből indul, illetve az elhízás is többségüknél ehhez köthető.

Amit már említettem fentebb az az, hogy a virtuális életben lehetünk bárkik. Különböző fórumokon, oldalakon hozzászólásainkkal kitűnhetünk a tömegből. Vezethetünk blogot, szerkeszthetünk weboldalt, melyeknek látogatottsága egyenesen arányos lesz a minőséggel is, feltéve persze, ha az illető tudja mi fán terem ezeknek a dolgoknak a megvalósítása. Nyilván itt is egy meghatározó dolog, hogy az illető mennyire is fedi fel a kilétét a nyilvánosság számára.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tinédzser koromban nem estem párszor pofára. Szégyen, vagy nem szégyen de voltam fórumos találkozón, de mivel a diszkók világa nem vonzott, így volt pár internetes randim is. Előbbi nem volt problémás, hisz gyakorlatilag azokkal találkoztam egy összejövetel keretén belül, akikkel napi szinten beszélgettem, s nem csak virtuálisan ismerkedhettem meg velük, hanem tényleg megtudhattam, hogy milyenek is valójában. Ezzel probléma nem igazán volt. Azonban az utóbbi eshetőséggel már volt baj. Persze az elején előfordult, hogy találkoztam olyanokkal, akikről fényképet nem láttam. Tegye fel a kezét, aki ilyen találkozóra nem úgy menne el, hogy nem az álmai párját jelenítené meg képzeletében, aki persze vagy egy topmodell, vagy egy szép izmos felsőtestű férfi. Na azért itt volt pofára esés, mikor az illető nem jött be, főleg akkor, amikor lazán húsz évvel idősebb volt nálam. A sort még lehetne fokozni azokkal a történetekkel, melyeket másoktól hallottam. Tény azonban, hogy a másfél éves kapcsolatomat is egy netes randinak köszönhetem. Habár tudni illik, hogy nem is vettem komolyan, hanem csak elmentem, s pont az volt a nyerő találkozó, melyre nem görcsöltem rá.

Számomra a végső álláspont, hogy nem lehet a virtuális életre, dolgokra azt mondani, hogy jók, sem azt, hogy rosszak. Egyszerűen meg kell tanulni őket megfelelően használni, s elkülöníteni őket ahhoz, hogy ne okozhasson nekünk később kellemetlenségeket. Ezekre vannak pozitív, illetve negatív példák is. Nyilván, akinek tudása egy szinten vetekszik egy kifüggesztett törpeharcsával a teraszon az soha nem fog tudni ebbe belegondolni, s nem is fogja látni ennek a lényegi részét. Hisz nem csak értékes időt, de soha vissza nem kapható anyagi része is lehet ezeknek a dolgoknak.

…a kérdés adott: neked melyik az igazi életed?

A bejegyzés a következő oldalakon tekinthető még meg: 

Egy bejegyzés itt

  1. djzsuzska

    Évek óta olvasom a blogodat, de azt hiszem, messze ez a legjobb posztod eddig. Szóval gratu! 🙂

    Rengeteg okos és értékes gondolatot megfogalmaztál, amik azt hiszem, sokunkban felmerültek. Igen, én is gyakran mondom azt, hogy “Bezzeg az én időmben…”, pedig csak egy évvel vagyok nálad idősebb.
    Én úgy vettem észre, hogy mi (akik a 90-es évek előtt születtek) egyfajta határt képezünk azok között, akiknek élménygazdag gyerekkora volt és azok között, akiknek természetesek a mai technikai eszközök és az internet. Az első mobiltelefonomat például 19 évesen kaptam, előtte abszolút nem hiányzott és most sem sűrűn használom. Tévét nem nézek, mert taszít az a szenny, amit a média ont magából; az internetet pedig a munkámhoz, tájékozódáshoz és a hobbimhoz használom. Az én gyerekkoromból is ismerősek a sötétedésig tartó biciklizések, a táborozások, strandolások, a barátságok, a randik, a bulik, stb. A legtöbb ember még évek múltán is szívesen visszaemlékszik ezekre. Ezek azok a dolgok, amikről a gyerekeinknek is mesélünk majd.

    A mai gyerekek mások. Nálam 14-15 évvel fiatalabbakat tanítok és egészen döbbenetes dolgokat tapasztaltam. A legdurvább az, hogy gyakorlatilag nincs életük. Teljesen a technika és az internet rabjai, egy 45 perces órát nem bírnak ki telefon nélkül. (Bele se merek gondolni, mi lesz, amikor majd munkába állnak…) Állandóan a facebookon lógnak és egymással chatelnek, de közben nincsenek élményeik. Nem tudnak egymással kommunikálni, nem tudják, hogyan hívjanak el valakit randira. Úgy eltöltenek éveket az iskolában, hogy be vannak zárkózva a saját világukba, nem ismerik meg az osztálytársaikat és nem tudnak közösséget alkotni. Nem tudnak egymásra figyelni, nem találják fel magukat és úgy lépnek majd a felnőttkorba, hogy alig vannak élményeik a középiskolai évekből.

    Május végén egy pénteki nap elég sokáig bent maradtam az iskolában. Délután fél 4 körül, amikor már készülődtem hazamenni, a folyosón találkoztam három tanítványommal. Az első gondolatom az volt, hogy mit keresnek péntek délután diákok az iskolában? Mi annak idején az 5. óra után rohantunk a menzára és fél óra múlva nem lehetett gyereket találni az iskolában. Örültünk, hogy hétvége van! Amikor megkérdeztem, miért vannak még ott, azt válaszolták, hogy még nincs kedvük hazamenni, mert unatkoznak. (Wtf?) Mondtam nekik, hogy használják ki a jó időt: sportoljanak, sétáljanak, beszélgessenek, üljenek ki a Duna-partra vagy a Margitszigetre, fagyizzanak… de egyik ötlet sem tetszett nekik. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Én tavasszal, ha jó idő van, meg tudok őrülni a bezártságtól és legszívesebben egész nap egy virágos réten feküdnék (csak ezt ugye nem tehetem meg). Hétfőn, amikor megkérdeztem őket, kiderült, hogy azért értelmes dolgokkal töltötték a hétvégéjüket, de akkor is fura volt ilyesmivel szembesülni.

    Hogy a címre is reagáljak, nyilván a való életbeli az, ami alapvetően meghatároz, de nem tudnék 100%-osan elszakadni a virtuális világtól sem. Ha sikerül megtalálni a megfelelő arányt, hogy ne uralkodjanak rajtunk a technika vívmányai, akkor a kettő tulajdonképpen ki is egészítheti egymást.

  2. Dentorel A Bejegyzés szerzője

    Köszönöm szépen a gratulációt, s persze az érzés kölcsönös 😉

    Én nagyon függök a technikai kütyüktől, szerintem ez a blogból ki is derül. De egyszerűen muszáj nekem mozognom, muszáj elmennem itthonról, s friss levegőt szívnom, mert nem bírnám egész nap benn ülni. Egyetlen dolog, amit állandóan el tudok viselni: a zene.

    Elcseszett egy generáció az, ami most van, sajnos. Nekem is van facebook profilom, s szinte az összes egykori tanárom megvan az ismerőseim között. Ha őket megjelöli olyan, aki nekem nem ismerősöm azt is látom.
    Na rengeteg fényképet láttam róluk, melyeket a diákok készítettek, vagy csoportkép volt. Rettenet, hogy már az általános iskolában is a legkisebbnek is ott a kezében a telefon…. :S

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük