Uncharted 3: Drake’s Deception teszt

Platform: Playstation 3

Amikor felkeltem az ágyból, hogy “biztonságos” helyre helyezzem a kontrollert egy pillanatra eszembe jutott, hogy pusztán az elmúlt tizenkét évben mennyi változáson mentem keresztül, ha a vizuális szórakozást veszem alapul. Gyermekként még elvoltam azzal, ha a tv előtt ültem, majd pedig estig kint játszottam az utcán. Persze kivételesen akkor, ha másnap nem volt iskola. A kereskedelmi csatornák indulásának következményeként pedig olyan filmeket is láthattam, amire egyébként nem lett volna lehetőségem. Így nem volt más választás, mint egy videó beszerzése – amelyet később váltotta a DVD, majd pedig a Blu-ray -. Ezután már nem igazán volt megállás, s kezdett kialakulni a rajongói státusz egyes filmek, sorozatok iránt. A legelső számítógép, amely tiszteletét tette nálunk érdekes élmény volt, s valóban mindenki elvolt tőle ájulva kivéve engem. Ugyan kizárólag csak játékra lett megvásárolva, de nem találtam magamnak szórakoztató tartalmat rajta, s mindezek mellett pedig egy igazi közellenségnek számított nekem, ugyanis anyagi szempontból ez volt az oka, hogy a kedvenc filmem nem került megvásárlásra eredeti VHS kópián, hanem sokkal, sokkal később.

Egy nap azonban kezem ügyébe akadt egy jó tíz éves pc-s magazin CD-je, melyen ott díszelgett a Tomb Raider korszakalkotó első részének demo változata. A varázs hatalmába kerített, így nem igen volt választás abból a szempontból, hogy a további epizódoknak is hódolhassak – az akkor már a hatodik részénél tartó – szériának. Az akció és kaland műfaj tökéletes keverése nálam telitalálat volt olyannyira, hogy akkor tökéletesen rabul ejtett a széria. Próbáltam hasonlókat találni, azonban nem igazán koronázta siker ezeket a próbálkozásokat. Majd jött az Uncharted első részének előzetese, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Azonban playstation 3 exkluzivitásából fakadóan a beszerzés, s a játék kipróbálása esélytelennek tűnt. Egyik oldalról nem tudtam elképzelni vajon milyen lehet egy kontrollerrel irányítani egy karaktert, hisz kizárólag billentyűzet & egér kombináció volt a tuti nálam bő másfél évvel ezelőttig, amikor is megvásároltam első igazi kontrollerét számítógéphez. Másik keserű szájíz pedig maga a gép irányában volt, ugyanis nem igazán rajongtam a konzolért, ami leginkább a habzó szájú játékgép rajongóknak köszönhető.
A Blu-ray lejátszóm “betegeskedésének” köszönhetően azonban nem tudtam amellett elmenni, hogy a playstation 3 önmagában ilyen lejátszóként is használható. Mivel az Uncharted sorozat egyébként is érdekelt úgy döntöttem, hogy beruházok egyre. Részemről egy tökéletes Tomb Raider klónnak tartottam, mely elég szépen vegyíti az akció, s kaland elemeket, de végül be kellett látnom, hogy ennél sokkal több. S azt hiszem a trilógia végigjátszása után amint lesz elegendő időm ismét nekiülök majd.

Igazából az egész konzol vásárlás számomra elég nagy rizikófaktorral rendelkezett, s tartottam is tőle, hogy rosszul fog majd végződni az egész. Egy dolog, hogy a playstation 3 egy magában is használható Blu-ray lejátszóként, de legalább húsz ezerrel olcsóbban tudtam volna kijönni ebből a tranzakcióból, ha szimpla lejátszót vásárolok, hisz még a használtan vásárolt játékok is további pénzkiadást jelentenek. A legnagyobb félelmem leginkább azzal kapcsolatban volt, hogy mi van akkor, ha egy jól sikerült marketing húzás áldozata leszek, azaz az a játék rendkívül jónak ható, s édes cukormázas előzetese, s gameplay videói után gyakorlatban egy nagy adag lósz*rt kapok? Mert bizony jártam már így, amikor játék, film, vagy sorozat nem azt nyújtotta, amit az előzetesek után vártam.
Természetesen az, ha valami tetszik előzetes után, majd pedig a teljes alkotás nem abban azért benne szokott lenni az is, hogy az ember nagy elvárásokat támaszt az adott cím után függetlenül attól, hogy milyen platform elemről van szó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem támasztottam elvárásokat az Uncharted felé, de szerencsére sikerült kellemesen nagyot csalódnom benne. A tetszési faktor nagysága nem is nyilvánulhatna meg másban, mint abban, hogy az első rész közepén tartottam, amikor rögtön megrendeltem hozzá a következő két részt. Arról nem is beszélve, hogy a trilógiát összesen három hét alatt tettem magamévá, de úgy, hogy ezalatt az idő alatt összesen hat szabadnappal rendelkeztem, s csak ekkor tudtam hódolni a játékszenvedélyemnek. Azt hiszem ez sok mindent elmond.

A második rész kapcsán pár hozzászólónak köszönhetően kicsit megijedtem, hogy vajon milyen is lesz a trilógia záródarabja. Mivel az előző részt egy igazi etalonnak tartották mindenhol, de a folytatásnál már akadtak jócskán negatív felszólalók. Őszintén egy pillanatra megtorpantam, hogy vajon mennyire is lesz majd jó a Drake’s Deception,s komolyan kezdtem aggódni, hogy vajon nem-e fog sárba hullani Nate becsülete a harmadik kalandját illetően. Kicsit félve is ültem neki, s nem is akarok álszenteskedni azzal kapcsolatban, hogy az első pár pálya nem is nagyon jött be nekem, s ez pedig tökéletes volt arra, hogy tovább mélyítse a játékkal kapcsolatos félelmeimet. De erről majd kicsit lejjebb.
Az első indítás kapcsán annyi tűnt fel, hogy szinte minden maradt ugyan olyan, csak a háttérképek változtak. Ezen nyekereghetnék egyébként egy sort, mert legyünk őszinték, hogy sok embernek bizony kell a változatosság, s ez remek negatívum lenne, hogy bizony ebből a szempontból nem fejlődött semmit a játék. Ismételten a Tomb Raider jut erről az eszembe, ahol rengeteg negatív hozzászólással találkoztam azzal kapcsolatban, hogy öt rész alatt semmit nem fejlődött szinte ilyen szempontból. Engem ott sem zavart, sőt! Tetszett, hogy egy bejáratott franchise-on nem hajtanak végre minden egyes részre teljes átalakítást, ami engem például eléggé tud olykor zavarni. Továbbá külön öröm volt, hogy egy kis grafikai csiszolás után, de nagyjából minden egyes karakter maradt olyan, amilyen volt, s nem esett át egyik sem drasztikus vizuális plasztikai műtétek sorozatán, mint szerencsétlen Croft kisasszony. Bár remélem nem elhamarkodott kijelentés volt ez részemről, mert ugye ismeretes, hogy a sorozat negyedik része érkezik majd a nemrég debütált playstation 4-re.

Szerencsére, ami az előző epizódokban nagy pozitívumnak számított, azt megtartották, s nem kell feleslegesen hápogni, hogy miért változtattak egy jól bevált recepten. A Drake’s Deception pontosan ilyen, ugyanis jó kidolgozott úton halad tovább pár – egyébiránt teljesen jogos – csiszolgatás közepette. Azaz az első perctől egészen az utolsó minden pörög, s szinte egyetlen egy percre sincs megállás. Kivétel természetesen az átvezető animációk, amelyeknek sokaságától már viszketett a talpam az előző rész kapcsán. Hisz a legnagyobb nyavalyám annak volt köszönhető, hogy mire beleélhettem volna magam a játékélménybe, akkor mindig jött egy átvezető animáció, ami nem csak hogy idegesítő volt, hanem sokszor kínosan hosszú is. Nyilván második nekifutásra az ember átugorja, viszont első végigjátszáskor bizony nem csak az előrejutáshoz tartalmaz fontos információkat, hanem a történetet is így tudjuk megérteni. Annak ellenére, hogy az angol nyelvvel nincs problémám, s – szövegkörnyezettől függően, persze – java részt megértem. De azért egy bizonyos idő után már zavart, hogy minden második lépésnél jött egy kis videó. Feltehetően nem csak nekem viszketett ez kapcsán egy idő után a tenyerem, ugyanis a folytatásban szerencsére ebből szépen visszavettek a készítők. Így annak rendkívül örültem, amikor belemélyedve a játékba maximum akkor zavart meg egy ilyen videó, amikor arra valóban szükség volt. S annak ellenére, hogy ezekből visszavettek elég rendesen mégsem esett egyetlen egy csorba a történeten, hisz minden világosan érthető volt.

A helyszíneket természetesen a történet (is) köti össze, így nem árt első végigjátszáskor erre figyelni. Persze érdekes lehet miközben az embernek egyetlen egy perce sincs arra, hogy erre figyeljen. Hisz ahogyan már fentebb írtam az első perctől egészen az utolsóig pörög a játék. Ahhoz, hogy ez a dinamika meglegyen, s ne sérüljön az előző részekben bevált pozitív visszhangot kapó fejezetes megoldást választották ismét a készítők. Azaz nincsenek felesleges töltőképernyők és egyebek, hanem egy átvezető animáció után az adott fejezet neve és száma bukkan csak fel a TV felső részének középtáján.
Mivel csak a 12GB-os konzolt vásároltam, így ismételten öröm számomra, hogy csak a mentéseket tárolja a játék a belső tárhelyen. Persze ezeknek a helyét lehet változtatni, habár teljesen értelmetlen egyben is, mert ugye a játék végeztével szépen minden fejezet külön játszhatóvá válik. S persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mentésekkel, s betöltésekkel nem kell bajlódnunk, hisz a játék checkpoint alapú mentést használja. Egyetlen egy dolog miatt azonban érdemes “kilátogatni” a menü ezen részéhez, ugyanis itt mindenféle fontos információkat megkaphatunk a játékkal kapcsolatban. A fejezet neve mellett nem csak azt tudhatjuk meg mikor játszottunk utoljára, s mikori az utolsó mentésünk, hanem egy százalékos adatot kaphatunk arról, hogy pontosan hol is tartunk a játékban. Véleményem szerint ez most sem sikerült túlságosan jóra. Ugyan a fejezetek nem egyformán hosszúak, hisz akad köztük rövidebb, hosszabb, de valahogy érdekes módon olykor csak pár százalékot haladunk előre ebben a statisztikában, míg máskor csak leshetünk, hogy ennyire előrehaladtunk volna, amikor alig játszottunk. Bár mondjuk, ha jól érezzük magunkat akkor ez egyáltalán nem releváns dolog.

Sajnálatos módon a harmadik résznek nem tudtam múlt héten nekiülni, így jó pár nap eltelt, míg tisztelemet tehettem a játék első fejezetében. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne olvassak róla cikkeket, írásokat, hozzászólásokat. A játékmenet mellett leginkább a játék hossza volt az, amitől tartottam. Habár úgy voltam vele, hogy ha hozza az előző részek minőségi szintjét, akkor bizony engem nem fog zavarni, ha végül rövidebb, mint elődei. Voltak olyan részek, amelyek bizony feladták nekem a leckét, s így a játékidő bizony elég vaskos lett. És mindez úgy, hogy egyáltalán nem jártam be minden helyszín minden szegletét, s nem is akartam semmiféle összegyűjthető trófeát magamnak tudni. Utóbbi viszont olykor feladhatja tényleg a leckét, hisz elég sok található a különböző helyszíneken. Kevés volt az olyan rész, ahol ténylegesen elakadtam volna, hogy nem tudtam mit kell csinálni. Viszont legtöbbször inkább az ügyesség volt az, aminek a nem megléte okozta azt, hogy egyes pályarészeken bizony ismét végig kellett mennem.
Az előző részekben kicsit húztam a számat az akció és a kaland közötti egyensúly hiányára, ami itt sem sikerült tökéletesre, de legalább sokat csiszoltak rajta. Annak külön örültem, hogy végre volt némi felfedezés, s egyes helyszíneken tudtam bolyongani, s nem minden két lépés után szitkozódni, hogy nem tudok tovább menni. Részben ennek is köszönhető, hogy nálam elég kemény tízórás játékidővel ért véget a Drake’s Deception. A játékot így lehet osztani akció részre, s kaland epizódokra is. Viszont mindkettőnél olykor-olykor bizony eléggé el kell gondolkoznunk.

Sok olyan játékos van, aki azt gondolja csak attól tökös valaki, ha a legnehezebb nehézségi fokozaton ül neki egy adott játéknak. Minden bizonnyal elég érdekes lehet virtuálisan erre kielégülni, de én ezt lényegtelennek tartom, ha az ember azért ül le, hogy szórakozzon. Mivel kevés szabadidőm van, türelmem meg kevés, így a könnyű nehézségi szint az, amit megcélzok minden játék esetében. Így nem volt másképp a harmadik epizódnál sem, ahol az elődhöz méltóan a könnyű nehézségi szint mellett választható volt egy “nagyon könnyű” is. Most minden bizonnyal a bekezdés első mondatában említett emberek köpnek egyet, de bízom benne, hogy eme tevékenység közben a szájukon át távozni akaró anyag megakad a torkukon. Nekem ez fontos volt, hisz részemről így nagy az újrajátszási faktor, hogy nem kell tökölnöm egy-egy adott helyszínen. Annak még jobban örültem, hogy ismét nincs olyan precíz két km-re lévő ellenfél, aki egy puszta lövéssel leterít minket. Viszont az előzményekhez mérten itt is választhatunk, hogy szépen csendben, lopakodva leterítjük azokat, akiket kell, vagy pedig rambót játszva lelövünk mindenkit. Utóbbival annyi probléma, hogy ismételten emberi tulajdonságokkal rendelkezünk, azaz csak két fegyvert, s pár gránátot cipelhetünk magunkkal. És persze amikor elfogy a muníció, akkor jöhet a pusztakezes harc.

Itt azonban van némi változás. Végre eljutottunk arra a szintre, hogy az adott helység, helyszín tárgyait is könnyedén használhatjuk. Így például, ha nagyon belelendülünk a harcba, akkor ellenfelünket simán fejeb csaphatjuk egy üvegkancsóval, vagy pedig beleverhetjük a fejét a bárpultba. Ezen csodálkoztam eléggé, de részemről semmi problémám nem volt vele, ha a tetszési faktort veszem alapul. Egy bizonyos idő után azonban kicsit vontatottnak hatott, mert ugyanazokat az ütéseket mértük másokra, mint korábban. Arról nem is beszélve, hogy olykor-olykor kaptunk egy igazán kigyúrt ellenfelet, aki aztán feladta nekünk a kérdéseket, hogy hogyan is fogjuk legyőzni. Azonban, ha az első ilyenen túljutunk, utána már a többivel nincs gond, tudni fogjuk, hogy mit tegyünk.
A fent felsoroltakból viszont valóban érdemes takarékoskodni a munícióval, mert bizony akadnak érdekes helyzetek is. Ismételten rengeteg fegyvert lesz lehetőségünk használni, de most tegye fel a mancsát az, aki mindet fel tudja sorolni anélkül, hogy rákeresett volna a neten! Ugyanis olyannyira pörög az első perctől kezdve a játék, hogy sokszor nem is nagyon lesz időnk megnézni, hogy mit is veszünk fel a földről a láb alól eltett fegyveresek után. Bevallom én is csak pár fegyvert tudtam megjegyezni a játék végére.

A másik játékelem, amivel többször találkozhatunk ismét a kalandrészek. Ezek szerencsére valamelyest változtak az előző részekhez képest. Kicsit nagyobb hangsúlyt kaptak, így több is akad az utunk során. Ahogyan megszokhattuk mindig akad valaki, aki segít nekünk, s még ott van a kis noteszünk is, amibe minden fontos dolog le van rajzolva, jegyzetelve. Persze ennek ellenére is akad egy-két nehezebb fejtörő, de meglepő módon nem kell majd azonnal végigjátszás után néznünk, vagy épp valamely videoportálon kutakodni videók után, ugyanis egy bizonyos idő után a játék felajánl különböző formában segítségeket, így a teljes elakadás ebből a szempontból szinte lehetetlen. Egyetlen egy probléma lehet, az pedig nem más, mint a kevés medipack. Pontosabban lehetne probléma, ha lenne a játékban. Ugyanis a bevált recept a harmadik részben is érvényes, ugyanis főhősünk nem szuperhős. Pár bekapott golyó után a képernyő elkezd szürkülni, s ez jelzi nekünk, hogy ideje biztonságba vonulni, s várni pár másodpercet, hogy ismét a meglévő fizikai állapotba legyünk. Véleményem szerint ez rendkívüli jó megoldás, s szívesen látnám más játékokban is.
A hangulat ismét a tetőfokán volt, s két nap alatt le is gyűrtem ezt a részt (is). Ugyanis nem lehetett abbahagyni, annyira berántott. Persze ehhez kellettek a megfelelő tájak is, amelyek viszonylag elég szépre sikeredtek. A korábbi epizódoknál felhoztam negatívumnak, hogy a játéknak csak sima HD felbontása van, ami egy full HD TV-nél nem kicsit zavaró. Azonban egy kommentelőnek köszönhetően (innen is hatalmas pacsi érte) sikerült azt a fajta rendszer beállítást elérnem, hogy a konzol full HD felbontásra konvertálja az adott tartalmat. Így aztán felbontás szempontjából panasz nem lehet erre a részre. Az adott helyszínek pedig hihetetlenül fantasztikusra sikeredtek. Egyszerűen nem tudtam velük betelni. Habár hiányzott némi havazás utáni tájegység, mint az előző részben, de szerencsére a többi helyszín kárpótolt. A “hajótemető” elég érdekesre sikerült, de például, amikor a süllyedő hajón kellett a túlélésért küzdeni, az valami fenomenális volt. Előre megnézett videók lelőtték a sivatagos részt, azonban vártam, hogy majd a játék elején lesz, de tévedtem. Viszont a játék egyik legszebb helyszíne nevet simán kiérdemelheti ez a pár fejezet, amely itt játszódik.

Szokás mondani, hogy nincsen rózsa tövis nélkül. Ha pontoznom kellene a játékot, akkor egy tízes skálán minimum tizenegyet kapna. De nem szabad elmennem a hibák mellett sem, amik sajnos vannak. Mielőtt még nekiültem volna ennek a bejegyzésnek azért mindenesetre elolvastam pár hozzászólást, hogy egyedi hibajelenségről van-e szó. A lemez karcmentes, tehát probléma azzal nem lehet. Viszont akadt olyan, amikor a víz textúrái nem jelentek meg rendesen, illetve még mindig probléma a láthatatlan falak.
Mindezek mellett ugyan sikerült csiszolni a karakter mozgásán, de még mindig idegesítő, hogy az elérhetetlen pályaelemeknél alig tud fel, vagy oldalra ugrani, de azoknál a részeknél, amelyek pedig elérhetőek olyan ugrásokat tud végrehajtani, hogy egy többszörös olimpiai bajnok is megirigyelhetné. Azért ezen még van még nem kicsit mit javítani.

Összegezve mit is tudnék most jelen pillanatban mondani? Igazából azon jár az eszem, hogy remélem lesz megint több szabadnapom, amikor ismét nekiülhetek eme játéknak. Nagy félelmekkel ültem neki három héttel ezelőtt, de azt gondolom, hogy nem volt rossz döntés beruházni egy playstation 3-ba, még akkor sem, ha nem lettem habzó szájú konzolpárti.
A negyedik rész jön elvileg idén. Bízom benne, hogy eme konzolra is kiadásra kerül, vagy ha nem, akkor majd érdemes lesz pár év múlva venni egyet Nate negyedik kalandjáért.

A bejegyzés a következő oldalon olvasható még: 

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük