Silent Hill: Revelation

Körülbelül öt évvel ezelőtt egy esős délután unatkoztam. Nem tudtam magammal mit kezdeni, így szokásomhoz híven elkezdtem az interneten nézelődni nézendő dolgok iránt egészen addig, míg egy filmes oldalra nem találtam, ahol ajánlatként a Silent Hill volt. Az előzetes, s a leírás meggyőzött, s még aznap délután megnéztem a filmet, amely annyira elnyerte a tetszésemet, hogy azonnal elkezdtem háttéradatok után kutatni. Ekkor még nem tudtam, hogy egy igen népszerű horror játék volt az alapja a filmnek. Az első rész nyitva hagyott befejezésének köszönhetően nem tudtam ellenállni, s szinte bújtam a weblapokat minden információért. Olyannyira tetszett a film, hogy egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne üljek neki a játékoknak. Bő négy évvel ezelőtt még az iskolapadot koptattam, s ez volt az egyetlen olyan hátráltató tényező, ami miatt az összes PC-re megjelent rész végigjátszása három hónapot ölelt fel nálam. Óhatatlanul is rajongója lettem a szériának, s talán kijelenthetem, hogy a Silent Hill volt az a húzócím a játékok világába, aminek nem a látványa, játékmenete fogott meg, hanem a története.
Az elmúlt években a játszható címeknek köszönhetően kitöltötte azt az űrt, amit az első rész hagyott a nyitott és meglehetősen sokkoló befejezésével, amikor is tudomást szereztem a második rész létezéséről. Bevallom őszintén az elmúlt fél év eseményei, s munkámból kifolyólag nem tudtam követni a híreket, így igen erős meglepetés volt, amikor csak pár hónap választott el a premier dátumától. Belőttem magamnak egy szép naptári napot, amikor szerettem volna megtekinteni a filmet, azonban nem tudtam addig várni, így nem meglepő, hogy szinte majdnem a premier napján már a teremben ültem. A film nézése közben pedig ugyanaz fogalmazódott meg bennem, mint a The Amazing Spider-man megtekintésekor: megjelenéskor azonnal kell nekem ez a film Blu-ray lemezen! Lévén nem nagyon szeretnék eredeti kópiákért 6-7 ezreket kiperkálni, s erre zokszó nélkül kiadnék ilyen összeget akkor ez árulkodó, hogy mennyire tetszett a film.

Ahogyan az első rész, úgy a folytatás is erősen megosztó jellegű volt a játékok rajongói körében. Ugyanis mindkét film esetében használtak fel ötleteket a játékokból méghozzá úgy, hogy változtattak is rajta némileg. Nekem ezzel különösebb problémám nem volt az első film esetében, mivel utólag ismerkedtem meg virtuális formában Silent Hill világával. Az elmúlt öt évben pedig az összes PC-re megjelent játékot végigvittem, így már rendkívül nagy elvárásokkal ültem be a moziba.
A második mozifilm a harmadik játékot vette alapul. Az első és második előzetes után viszont csak fogtam a fejem, ugyanis nem értettem a dolgokat. Első körben például azt, hogy Rose férjének honnan lett egy 18 éves lánya, Heather – aki nem mellesleg a második epizód fő karaktere -, holott az első részben kétségbeesetten akarta visszakapni feleségét és örökbefogadott lányukat, Sharon-t, aki rémálmai kapcsán jutott el Silent Hill-be. Az első tíz percben csak fogtam a fejem, s egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy karfástul tépem ki a széket a helyéből, s magammal viszem a jegypénztárhoz és dühösen követelem vissza a pénzemet. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy a készítők valóban ennyire hülyék, hogy egyben lemásolják a harmadik játékot méghozzá úgy, hogy nem magyarázzák meg Heather eredetét, holott egy folytatásról beszélünk, s nem egy új történetszálról?

Apróbb jelek voltak arra, hogy mi lehet a megoldás, de bevallom olyannyira magasak voltak az elvárásaim, s annyira rákészültem már a filmre, hogy egyszerűen nem láttam a fától az erdőt. Csak hamar kiderült, hogy a folytatás évekkel később játszódik, s Rose-nak sikerült egy medál segítségével visszajuttatnia apjához Sharon-t, de emlékei nélkül, s azóta folyamatosan változtatják lakhelyüket, nevüket. Itt már sikerült megbékélnem a filmmel, s innen kezdtem el igazán élvezni az egészet. Persze az, aki játszott a játékokkal nagyon sok meglepetésre nem számíthatott. Én leginkább arra voltam kíváncsi, hogy vajon sikerülni fog-e ismét hiteles filmet készíteni egy játék alapján, s megtudják-e majd ütni azt a minőségi szintet, amit az első rész lefektetett.
A folytatásban elég kevés karakter van, s csak párat kapunk vissza az előző részekből. A központban Heather van, s leginkább ő az, aki bolyong az egész film alatt a városban osztozva megannyi teremtménnyel, s szörnnyel. Itt hozzátenném, hogy sokkal érdekesebb lényekkel dolgozott a rendező. Ugyan egyetlen egyszer sem sikerült megijednem, de remekül szórakoztam. S örültem annak, hogy ennyire kreatívak voltak az alkotók. Számomra az pedig csodálatra méltó, hogy az esetek többségében ahogy néztem maszkokat, jelmezeket használtak és nem CGI teremtményeket. Ezekhez képest pedig még így is sikerült látványos filmet készíteni minimális költségből, hát le a kalappal előttük.

Azt itt jegyzem meg, hogy innen is csókoltatom annak/azoknak a felmenőjét, akik úgy döntöttek, hogy egy filmet, mely csak 3D-ben lehet megnézni nem kap szinkront. Ugyan nem állt keresztbe a szemem, de azért kicsit csikorgattam a fogam, ugyanis nem épp a legkellemesebb volt így olvasni. Szerencsére a film által nyújtott élmény jelentősen kárpótolt ezért.
Ahogyan az első résznél is volt, így a második rész esetében is bizonyos dolgokon változtattak. Akadtak karakterek, amelyek nem haltak meg, de a játékban igen, vagy akadtak olyanok, akik itt igen, de a játékban nem. Annak külön örültem, hogy a készítők áldoztak időt arra, hogy az előző epizód valamennyi nyitva hagyott kérdését megválaszolják, s szerencsére újabbakat nem igen hoztak be. Ugyan nem volt könnyű dolguk, de igyekeztek maximálisan odatenni magukat, s valóban egy igencsak szórakoztató filmet kaptunk.

Az első részt azért szerettem, mert izzig-vérig horror volt a javából, mely nem mindennapi befejezéssel ért véget, s az ember utána hosszú ideig hatása alá került. Nem véletlen, hogy pont a film volt az, ami rávett arra, hogy leüljek a játékok elé. Ebből a szempontból magas lécet kellett megugrania a folytatásnak, de személy szerint én nem csalódtam benne. Minden benne volt, amit vártam, s az elvárásaimat sikerült javában túlszárnyalnia. Az apróbb változtatások engem komolyabban nem zavart, habár a hangulata különbözött az első résztől, viszont rendkívül sikerült megragadnia a harmadik játék velejét, s sikerült azt átültetnie a filmvászonra. Volt jó pár olyan jelenet, amelynél szinte már csak a kontrollert hiányoltam a kezemből.

Tökéletesen sikerült felvennie az előző résszel a fonalat, valamit feldolgoznia a harmadik játékot. Karakterek terén kicsit szűken bántak a készítők, s a film túlnyomó többségében Heather az, aki látható a vásznon, miközben az apját keresi. Pár visszatekintést is láthattunk az előzményekre,  az plusz pont részemről, hogy nem komplett jeleneteket emeltek át, hanem újraforgatták azokat. Történeti szempontból panasz nem lehet. Alessa/Sharon történetét szépen lezárták, de Rose szála nyitva maradt. Minden bizonnyal egy esetleges folytatás reményében lépték meg ezt a készítők. Viszont a film után gondolkodva arra a következtetésre jutottam, hogy akinek kimaradt az első rész, annak is bátran ajánlható a folytatás.

Az első film 50 millió dollárból készült, s a folytatás kemény költségcsökkentésen esett át, s végső büdzsé 20 millió dollár lett végül. Az első részhez képest a folytatás körülbelül fél órával lett rövidebb, s ennek tudatában ültem be a moziszékbe. Ennek ellenére meg voltam lepődve, hogy sokkal látványosabbra sikeredett a második rész, mint az elődje. Pedig fel voltam készülve arra, hogy bizony csalódni fogok. Talán itt is megmutatkozik, hogy egy jó stábbal sok mindent ki lehet hozni kis pénzből is. Talán, ha két rövid jelenet volt, amibe bele tudtam volna kötni, de ennyiben ki is merül az egész. Ugyan nem vagyok oda a 3D-ért, de ezt élvezet volt nézni. A lények hitelesek voltak, s olykor még sikerült kicsit megijednem is. Bízom benne, hogy rövid várakozás előzi meg a Blu-ray megjelenést, mert látványra HD minőségben sem lesz majd panasz véleményem szerint, s egy olyan film lesz, ami referencia anyag lehet tévék teszteléséhez.

Összességében az a vélemény, hogy ismét sikerült egy rendkívül jó filmet készíteni, melynek alapja egy játék. Az külön pozitívum volt, hogy megannyi utalás volt további részekre, s ezek nagy részét minden bizonnyal csak az érthette, aki már játszott különböző címekkel.  Szinte minden értékelhető karakter visszaköszönt az előző részből, habár az eltelt hat év alatt az előző rész gyerek színészét le kellett cserélni, viszont a készítők erre olyannyira odafigyeltek, hogy sikerült olyannal helyettesíteni, aki valóban majdnem úgy néz ki, mint az előző részé. Így ez nem okozott különösebb gondot, hanem ismét egy jó megvalósításnak képzeltem el. Hisz korábban megfordult a fejemben, hogy sok idő telt el, s ez idő alatt sokat nőhetett az előző epizód gyerekszínésze.
Nem csalódtam. Ismét egy jó mozis élménnyel gazdagodtam, ami abban erősített meg, hogy van még értelme elmenni moziba, s még mindig készítenek jó filmeket, amelyeket nem lehet csak egyszer megnézni. S ismét erősödött a Silent Hill iránti rajongásom, s most csak az a kérdés, hogy melyik részt/részeket fogom megint kijátszani a film hatására. Arról pedig nem szabad megfeledkeznem, hogy pont egy olyan epizód került feldolgozásra, ami engem annyira nem fogott meg annak idején, de ennek ellenére is remekül szórakoztam a filmen. A moziból pedig úgy jöttem ki, hogy nem bántam meg, hogy jegyet váltottam rá nem úgy, mint a Prometheus esetében. A szálakat elvarrtnak éreztem, de mégis magában hordozza a folytatás lehetőségét. Azért bízom benne – függetlenül a bevételi adatoktól -, hogy azért még érkeznek további folytatások. A film valóban tele van rejtett utalásokkal, melynek többségét csak azok vehetik észre, akik végigvittek valamennyi játékot, de a vetítés alatt úgy éreztem, ha úgy ültem volna be, hogy az első részt nem láttam még akkor is bőven érthető lett volna számomra. Azért bízom benne, hogy február végén, március elején megjelenik digitális adathordozón is a film, mert még párszor szeretném megnézni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük