Amiről szabad írni, és amiről nem…

Ismét egy érdekes bejegyzés következik minden bizonnyal. Persze ez attól függ, hogy a fejemben vázolt bejegyzés mennyire lesz hű ahhoz, amit korábban már megfogalmaztam, de bizonyos okokból kiindulva, lelkierő híjján nem volt kedvem virtuálisan is megörökíteni az utókornak.

Valamikor 14 kerek hónappal ezelőtt indítottam útjára a blogomat, melynek kisebb része rólam, nagyobbik része pedig arról szól, amit igazán szeretek. Legalábbis amiről úgy vélem lehet, s érdemes is publikálni.
Ahogyan vége lett a sulinak (egy hónapja ezelőtt) kiléptem a nagybetűs életbe. Már, ha lehet ez nagybetűsnek mondani. Ebből kifolyólag valahogy elkezdtek zavarni azok a korlátok, amik eddig megvoltak, de tanulói státuszom miatt valahogy rohadtul nem zavart. Most már eléggé, így pár embernek már vázoltam jövőbeli elképzeléseimet, s azt, hogy ezekhez hogyan is kellene viszonyulniuk. Ezek a – lazának korántsem nevezhető – beszélgetések ráadásul pont olyan emberekkel, s pont olyan helyzetben történtek meg, amik tulajdonképpen nem sokat nyomnak a latba jelenlegi helyzetemben. Ebből kifolyólag volt egy hosszas (értsd –> egy egész estés, majd hajnalba nyúló) beszélgetés, s szóba került maga a blog is. Tulajdonképpen az, hogy bizonyos dolgokat az ember nem tehet közkinccsé – jelen formában publikálhat blogban -, hisz a virtuális világban gyorsan híre menne, menthető tartalom lévén pedig nem mindenki örülne, hogy a velem összeköthető emberek a virtuális világ egyik forgalmasabbnak mondható zugában írott formában fellelhető.

A fenti ködös gondolatmenetnek tulajdonképpen az lenne az értelme, hogy eléggé át kellene gondolni a blog “helyzetjelentés” kategória létjogosultságát. Hisz, ha minden jól halad, akkor bizony sokkal inkább előtérbe kerülnek a magánéleti dolgok, melyeket nem szívesen feszegetnék.
Persze ez nem jelenti azt, hogy mostantól megszűnik minden. Pusztán arról van szó, hogy óvatosabban, már-már művészien kell majd írni az ehhez hasonló bejegyzéseket, hisz a leendő főnök, munkatárs, barát, és egyéb velem kontaktusba lévő emberkék,s a hozzájuk köthető hamisítatlan történések, beszélgetések, események írott formában egy teljesen publikus blogon visszaköszönnének nekik. Egyébként jó vastagon potyogtatnék erre, ha nem láttam volna egy tucat negatív példát, hogy egy virtuális blogból mekkora konfliktusok lettek a való életben. Szóval mostantól kizárólag csak okosan lehet bejegyzéseket írni, aztán meglehet, ha a passzív többség (értsd olvasó, de nem hozzászóló) is úgy akarja, talán teszek egy próbát kicsit lazábbra venni a figurát.

Szóval, mint frissen szabadult fegyenc (ami jelenlegi szövegkörnyezetben a pályakezdőt jelenti) valamivel több, mint egy hétig pihentem itthon. Igazából ennek inkább magánéleti oka volt. Ezután lazán be is vetettem magam a dolgok sűrűjébe, s regisztráltattam magam, mint pályakezdő munkakereső. Hoztam haza egy kis papírt, majd elküldtem az önéletrajzomat. Nem kell mondanom, hogy egy helyről sem jött visszaigazolás, ami engem nem kicsit zavart. Valahogy olyan volt az egész, mint amikor valaki beregisztrál egy online társkeresőre, majd elkezdi küldözgetni a leveleket nagy reményeket táplálva, hogy majd kap választ, aztán csak vár, vár, vár és vár. És nem történik semmi. Persze mindegyik – kivétel nélkül – e-mail-en várta az önéletrajzot. Valamelyik fényképeset is, így végül ők is célba kerültek. Azonban az utóbbit jelentősen elrontottam, mivel nem volt kedvem megvárni, míg napokkal később megcsináltatom az igazolványképet, így itthon csináltam magamról képet. Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok túl fotogén alkat, s az esetek többségében a képeken úgy nézek ki, mint egy háromnapos kiszáradt harmincéves alkoholista leszbikus, akit megerőszakolt egy kecske. És a vicc, hogy a valóságban pedig teljesen átlagos, szürke egér kinézetű alak vagyok. Pfff.
Szóval eléggé kell próbálkozni, hogy valóban olyan kép készüljön rólam, ami a valóságot fedi. De ugye türelmetlen voltam, így végül ezzel a fényképpel küldtem tovább az önéletrajzomat. Mint ahogyan korábbi bejegyzésemben is írtam egyetlen egy válasz jött. Ködös volt az ajánlat, így két nappal később megvalósult a találkozó. Vegyes érzelmeim voltak, habár az tény, hogy első reakcióm inkább a döbbenet volt. Ugyanis a tulajdonos (azaz a főnök) kedvenc színe nem túl férfias, ráadásul maga az iroda kialakítása is túl otthonos. Magyarul megfogalmazva első benyomásom a döbbenet után az volt, hogy akivel épp megbeszélésem van feltehetően meleg. Bevallom, amilyen előnytelen képet csináltam magamról sejtelmes, kétértelmű gondolatok kezdtek el keringeni a fejemben.
Maga az állás, amit ajánlott pont passzolna a szófosó tulajdonságomhoz. Persze dolgozni kéne, s az elvégzett munka után kapnám a pénzt, azaz nem a letöltött órák, hanem a munka sikerességének fényében. Azaz teljesen jutalékos rendszerre épül az egész. Így lényegében passzoltam a munkát, de később majd egészen biztosan kipróbálom majd, hogy mit is tudnék alkotni egy ilyen munkakörben, de ahhoz kicsit stabilabbnak kell lennie a hátteremnek. Persze második találkozó alkalmával már utána mentem a dolgoknak, így az iwiw-nek köszönhetően azonnal lecsekoltam a férfit, s miután megtaláltam a képei között a nem rég született gyerekéről a képet bevallom, megnyugodtam. Nem igazán örültem volna, ha csak a fényképen egyáltalán nem vállalható képem miatt kaptam volna meg az állást. Viszont ezek után elsőre “beleszerettem” a főnökbe. Iszonyú laza, nem öreg, s teljesen szimpatikus benyomást kelti. Szinte minden pályakezdő álma lenne, úgy érzem tudnék is tőle tanulni, s egy hiba után nem ordibálás, s kirúgás lenne a vége. De nyílván az a poszt, amire jelentkeztem betelt, így estem ettől a melótól. Mindenesetre remélem, hogy tudok majd vele együtt dolgozni, s nem valami hajcsár, beképzelt majom mellett kötök ki.

Az, hogy velem mindig történik valami, az nem kifejezés. Bár leginkább inkább idegesítő dolgok. Jelen helyzetben sikeresen beújítottam egy bőrallergiát, mely gyakorlatilag lassan kiterjed az egész bal alkalomra, s a bőrgyógyász által felírt gyógyszer, s kenőcs se nagyon akar használni. Így ennek köszönhetően jegelnem kell az állás keresést, hisz így nem mehetek el egy interjúra, mikörben azt sem tudom, hogy mikor kell újra orvoshoz mennem, valamint mi lesz a végkifejlete ennek a dolognak (remélem semmi komoly). Meg látványra sem túl kellemes, s nem hiszem, hogy pozitívan festenénk hosszú felsőben kánikulában, vagy rövid pólóban bekötött kézzel…
Másik dolog amit remekül végrehajtottam az elmúlt évek során: valahogy iszonyúan lesz@rtam, hogy egyetlen egy közeli ismerős sem maradt a lakóvárosomban. Persze iskolába járva sikeresen kielégítette mindennapi társas igényemet, hogy az általam jófejnek vélt emberekkel a buszon, az utcán, a suliba menet beszélgettünk, hülyéskedtünk. Ezzel semmi gond nem lenne, ha ez nem kilóméterekre lenne a lakóhelyemtől. Ez tökéletes volt akkor, hisz hazafelé senkit nem kellett elviselnem. Buszon fülhalgató a fülbe, aktuális kedvenc zeneszám(ok) taktusai szóltak. Leszállva pedig kiszellőztettem a fejem azon az alig húsz perces úton, míg hazaértem. Minden tökéletes volt.  Azonban az ember, ha más élethelyzetbe kerül akkor belátja, hogy a korábban tökéletesnek mondott dolgok bizony továbbra nem olyan tökéletesek, mint ahogyan az annak tűnt. Ugyanis elindulva a nagybetűs életben, pályakezdőként, munkanélküliként bizony az ember szembe találja magát azzal: nem tud találkozni a barátokkal. Ők sem tudnak hozzám, én sem tudok hozzájuk menni. Ennél fogva égetőbb az állás azonnali beújítása. Ráadásul ennek a különleges bőrbetegségnek köszönhetően egészen biztosan elúszott a nyaram, hisz ha minden jól alakul, akkor valószínűleg július közepére összeszedem magam, s ha nagy szerencsém lesz augusztusra lesz is munkám, azaz csak szeptemberben kaphatok fizetést. Frankó. És akkor még elvileg alkalmazkodnom is kellene a többiekhez is. Na,de majd látjuk mi lesz.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ismételten visszaállt tavalyi bioritmusom, miszerint éjjel fent vagyok és másnap délután kettőig is képes vagyok húzni a lóbőrt… ehhh…

A bejegyzés végére érve (melynek ködös, és elég jól körülírt tartalmának köszönhetően feltehetően csak én értem lényegét) reménykedem, hogy rövid időn belül valódi tartalommal tölthetem meg a blogot. Hisz pár korlát eltűnt, azaz sokkal eseménydúsabb élményeim lesznek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük