The Fourth Kind

Ízlés kérdése az, hogy kinek mi jön be filmek terén. Gondolok itt elsősorban a műfajra. Régebben rengeteget néztem, de mióta megjelentek az igényesebb, s szórakoztatóbb TV szériák, valahogy kevesebb filmet is nézek. Ez betudható annak, hogy kevés az új alkotás, ami valóban tetszik, illetve kevés időm van. Vannak jobb, vannak rosszabb alkotások. Van amit csak végig szenvedek, van ami viszont nagyon bejön.
Ez igaz a The Fourth Kind-ra is, ami megtörtént események alapján nyugszik (legalábbis hihetően tudja ezt a látszatot kelteni). Nekem rendkívül bejött, csak úgy, mint a Paranormal Activity, melyen sokan fanyalognak, de valahogy nekem maradéktalanul bejött. A film kritikájánál leírtam, hogy nem igen foglalkozok azzal a témakörrel, amit a fentebb említett film boncolgat, de ettől függetlenül érdekel. Ismerve saját magam, hogy egy jól megrendezett film aztán tud álmatlan éjszakát okozni nekem, így ennek fényében óvatosan válogatom meg, hogy melyek azok az alkotások, amelyeket megnézek. Természetesen mindig sikerül kiválasztanom a számomra legfélelmetesebbet is.
Ezekkel az alkotásokkal pedig ugyanaz a helyzet, mint az összes többivel: aki kicsit is befogadóbb a témával kapcsolatban és/vagy képes kilépni a hétköznapokból, s elszakadni  földtől, annak minden bizonnyal maradéktalanul be fog jönni az adott alkotás. Szerencsére én nem azok közé tartozom, aki a hibákat keresi, így többnyire sikerül is élveznem az adott filmet.

A történet szerint Dr. Abigail Tyler elveszíti férjét, akit tulajdonképpen saját ágyában gyilkolnak meg. Dr. Tyler próbálja feldolgozni a veszteségét, illetve igyekszik visszaemlékezni az ominózus éjszakára, hisz férje gyilkosa továbbra is szabadlábon van, hisz képtelen visszaemlékezni a férfi arcára.
Miközben Dr. Tyler igyekszik visszaemlékezni, érdekes jelenségre lesz figyelmes a lakóvárosában. Igyekszik kideríteni páciensei alvászavarai mögött mik is rejlenek. Ehhez megfelelőnek találja a hipnózist, melynek köszönhetően az egyik páciense vissza emlékszik, s ennek hatására lemészárolja saját családját…

Rögtön a kezdéskor megjelenik a film főszereplője Milla Jovovich, aki színésznőként közli velünk, hogy a film megtörtént eset(ek) alapján készült, s ennek bizonyítására eredeti felvételek is láthatóak lesznek, melyek alkalmasak a nyugalom megzavarására, s nem utolsó sorban elég felkavaróak lehetnek. És persze elhangzik a kulcsmondat: mindenki döntse el maga, hogy elhiszi-e a látottakat, vagy sem.

A kezdő képsorok után azonnal láthatjuk azt a bizonyos “mészárlást”, melyet Dr. Taylor túlél. Személyes tragédiája hatására (is) visszatér praxisához, hisz pszihológus. Itt találkozik azokkal a betegekkel, akik éjjelente nem tudnak aludni, vagy felriadnak éjszaka közepén, s arra lesznek figyelmesek, hogy egy bagoly bámulja őket. Dr. Taylor azt tanácsolja egyik páciensének, hogy alkalmazzanak rajta hipnózist, így elősegítsék a tudat alatt bolyongó okot, amiért a páciensek ilyeneket tapasztalnak. Azonban a páciens miután ráeszmél minek is volt részese lemészárolja saját családját, majd pedig golyót repít saját fejébe.
Nem sokkal ezután Dr. Taylor saját lakásában diktafon segítségével őrzi meg az aznap történeteket, melyet másnap asszisztense is végig hallgat. Természetesen a szalag mást is rejt: a nő sikolyát és eltorzult hangokat, mely az elrablás bizonyítékául szolgálnak.

Ezután hősnőnknek nem csak azt kell felidéznie, hogy mi is történt tulajdonképpen a férjével, hanem azt is, hogy vele mi történt.
Ahogyan a sablon diktálja, ilyenkor kell felkeresni egy témában jártas embert, ebben az esetben egy könyv írója lesz az alanyunk, aki megfejti az egész szöveget szinte: az elrablók sumer nyelven szólaltak meg, s a szavak jelentése is elég baljós. Ezen kezdetben megrökönyödtem, de később rájöttem, hogy a korábbi elméletek kerültek itt felhasználásra: azaz, az idegenek mutatták meg az embereknek jó pár ezer évvel ezelőtt a piramisok építésének technikáját, illetve ők tanították meg beszédre az embereket. Okos húzás, noha az átlag néző talán épp ennél pontnál mondja azt, hogy ez egy kalap sz@rt se ér.

Mint ahogyan a film elején is emítést tesznek rá, a filmben párhuzamosan, vagy felváltva láthatjuk a filmbéli és a valódinak beállított jeleneteket. Ahogyan azt előre is meg lehet jósolni, természetesen a “valódiak” ijesztőbbek kicsivel, feltéve, ha rögtön a kezdéskor nem aggatjuk rá a gagyi a jelzőt, s képesek vagyunk valamennyire elhinni azt, ami előttünk játszódik.
Dr. Tyler felbuzdulva saját tapasztalatain több páciensén is megkísérő végrehajtani a hipnózist. Egyikük azonban túl messzire jut, majd pedig érkezik éjszaka közepén egy telefonhívás főhősnőnk lakásába. Ez a film második olyan pontja, ahol akár nyugodtan ráakaszthatjuk az egészre a gagyi jelzőt, ugyanis innen jobbára átváltunk az “ördögűzőbe”. Ugyan homályosan, elmosódott képet kapunk arról, hogy mi is történik valójában az adott szobában. Ijesztgetés terén egy gyengébb idegrendszerűt már szívinfarktus veszélye kerülgethet, erősebb viszont rá sem hederít. Szintén párhuzamosan láthatjuk a filmbeli, s “valós” cselekményt, ahogyan mellékszereplőnk úgy vonaglik, s lebeg ágya felett, mint akit démon szállt meg. Majd végül csontok roppanása, s köszönjük, ennyi volt karakterünk jelenléte. Ezután persze a készítők azonnal beavatnak minket, s jön a helyi seriff, hogy közölje: páciensünk több csigolyája bánta a természetfeletti viselkedést, s nyaktól lefelé béna lett.

A film végéhez közeledve egyre inkább kapjuk sorra a “valódi” képsorokat. Itt már elég nehéz megmondani, hogy idegenekről van szó, vagy csak simán démoni megszállásról, hisz rendkívül sok mindent kapunk a képünkbe. Jobbára úgy tűnik, mint ha egy X-akták epizódot vegyítettek volna az Ördögűzővel, s megfűszerezve egy kis Fehér zajjal.
Aki még itt sem adja fel, s továbbra is élvezi a filmet, annak innen jön az izgalmasabb része: főhősnőnk lányát elrabolják. Kétségbeesetten vissza akarja kapni, ezért úgy dönt beszélnie kell az elrablókkal. Wow! Így hát mély hipnózisba kerül, majd úgy jár, mint szerencsétlen páciense. És akkor utolsó képkockaként láthatjuk a távoló kamerát, amely előtérbe helyezi a “valódi” Dr. Tayler-t, aki az őt ért hatások miatt tolószékbe kényszerült.

Összegezve nekem tetszett a film, habár egyszeri megnézés után nem biztos, hogy újra elővenném. Számomra minden benne volt, amit egy ilyen film adhat. Habár nekem nem tetszett túlságosan a különbőző műfaji és mitológiai elemek vegyítése. Egy idegenes film igenis legyen idegenes, egy démonos film legyen démonos, de ne keveredjenek, mert bizony eme filmben ennek tökéletes példáját láthattuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük