A vírus

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mennyi idő fog eltelni, hogy a “Helyzetjelentés” kategóriában mikor fognak olyan bejegyzések születni, amelyek arról szólnak, hogy merre jártam, mit láttam, kivel voltam, és milyen további terveim vannak. Továbbá mennyi ideig fog tartani, hogy ha ebben a kategóriában bejegyzés születik, akkor nem az lesz a központi téma, hogy jelen pillanatban egy világjárványt próbálunk túlélni, aminél már csak az súlyosabb, hogy ennek kapcsán egy elég erős gazdasági világválság kapcsolódik.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem nagyon követtem a híreket, mert úgy voltam vele, hogy nem akarom magam felidegesíteni azokon a digitális szennyen, amely a hírműsorokból, és hírportálokból “folyik”. Ennek kapcsán annyira nem követtem nyomon, hogy mi is volt decemberben, és annyira nem is gondolkoztam azon, hogy mi lesz majd tavasszal, mert az foglalkoztatott, hogy nemsokára itt a jó idő, és végre hosszabb időre ki lehet mozdulni. Aztán hazánkba is megérkezett a  koronavírus. Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e bejegyzést ezzel kapcsolatban. Aztán úgy döntöttem, hogy végül én is írok róla, de nem arról, amit bármely oldalon lehet olvasni, hanem arról, hogy én rám ez hogyan hatott, s hogyan éltem meg.

Annak idején nagyon sok tervem volt azzal kapcsolatban, hogy minek is tanuljak. Nagyon sok tervem volt, s nagyon sok pálya volt az, ami egyébiránt engem mozgatott. Végül úgy láttam a legjobbnak, hogy a kereskedelem felé veszem az irányt, ugyanis elgondolkoztam azon, hogy biztos megélhetést jelenthet, hiszen az embereknek mindig kell vásárolni. Elég csak az alapvető dolgokra gondolni, mint az élelmiszer. Árufeltöltőként kezdve, műszaki eladóként folytatva végül egy élelmiszerboltban kötöttem ki, ahonnan tavaly májusban felköltöztem Budapestre. Elsősorban szerettem volna már nagyon elköltözni otthonról, de sajnos sem az anyagi, sem a magánéleti dolgok nem alakultak úgy, hogy odahaza ezt meg tudtam volna tenni. Időközben természetesen újabb embereket ismertem meg, s sikerült egy olyannal is megismerkednem, aki a fővárosban lakik. Többször több napra fellátogattam, míg a kereset és a magánéleti sikertelenségek kibeszélésével megegyeztünk, hogy mindketten jól járnánk, ha összeköltöznénk. Részéről kevesebb kiadása lenne havonta, részemről pedig végre el tudnék költözni otthonról, és az önálló életvitel felé mozdulhatnék el. Időközben pedig kiderült, hogy lényegtelen, hogy nem egyedül élek, ha közben a másikkal nincs rokoni kapcsolat, aminek köszönhetően sokkal szabadabb lehettem.
Természetesen az első munkahely nem bizonyult tartósnak, és alig négy hónap után ismét váltottam. A felmondás, és az új munkahely találása között nem telt el egy teljes nap, így nagyon büszke voltam magamra. Azóta is ezen a helyen vagyok, ami ismételten egy üzletlánc kereskedelmi egysége, mely élelmiszert forgalmaz természetesen. Mindig is voltak nehezebb időszakok ebben az ágazatban, főleg akkor, amikor valamilyen többnapos ünnep jött. Szerencsére bírtam ezeket fizikailag, mentálisan, így a próbaidő lejárta után határozatlan időre módosult a szerződésem. Ennek nagyon örültem. Nem foglalkoztam semmivel, s vártam, hogy mikor fog ismét üzemkész állapotban lenni a Margitszigeten a szökőkút, vagy éppen melyik közeli hegyet tudom túraútvonalnak használni. Aztán bő három héttel ezelőttig minden rendben volt, még be nem jelentették, hogy megvan az első két fertőzött Magyarországon.

Kezdeti szakaszban nem vettem komolyan, s igyekeztem minél többet pihenni, s készültem arra, hogy a hónap közepén majd hazalátogatok. Mivel semmilyen komolyabb kormányintézkedés nem volt, és én sem olvasgattam a témában, így nagyon nem érintett a dolog. Kizárólag annyiban, hogy az emberek hirtelen elkezdtek ész nélkül több hónapra elegendő élelmiszert felvásárolni, s ez nagyon fárasztó volt. Hiszen ekkora mennyiséget értékesíteni kellett, és az üres polcokat fel kel kellett tölteni, s ez meghaladta mind a fizikai, mind a mentális képességeinket már műszak végére, amikor hulla fáradtak voltunk. A szórakozó helyek elkezdtek bezárni, s ezt követte az iskolák bezárása is. Ekkor már éreztem, hogy ezt nem ússzuk meg könnyen, s ekkor már nem használtam tömegközlekedési eszközt sem. Aztán bő egy héttel ezelőtt hétfőn a további fertőzöttek miatt járványveszélyt bejelentve a vendéglátás szinte egy nap alatt majdnem a nullával lett egyenlő.

Bevallom számomra nagyon meglepő volt, hogy nagyjából két nap leforgása alatt hogyan megváltozott az emberek viselkedése, s mennyire megváltozott a hangulat. Megjelentek a szájmaszkot, gumikesztyűt viselő emberek. A külföldi turisták szinte eltűntek a városból alig négy nap leforgása alatt, s akivel találkoztam a munkámból kifolyólag az életvitelszerűen itt élő külföldi volt. Tovább folyt az élelmiszerboltok kifosztása. Nem csak, mint dolgozó volt megerőltető, hanem mint vásárló is, hiszen az emberekből sokszor kibújt az állat. Sok helyről hallottam konfliktusokról, vagy arról, hogy majdnem verekedésig fajult egy szóváltás, melynek témája az utolsó darab liszt volt. A boltok polcairól elfogyott a liszt, cukor, élesztő, s ehhez sok helyen még hozzátartoztak a pékáruk és a húsfélék, valamint az előre csomagolt felvágottak is.
Nekem, ami a furcsa volt munka közben, illetve vásárlóként más vásárló kosártartalmát megtekintve, hogy elsősorban tartós élelmiszerekre mentek rá. Én igyekeztem okosan vásárolni, így változatos étrendet illesztettem be a mindennapokba, valamint igyekeztem minél több vitamindús terméket vásárolni, s mellé gyógyteák fogyasztását is beiktattam a cukros üdítőitalok helyett. Nekem teljes megdöbbenés volt, hogy az emberek több hétre való élelmiszert felvásároltak, de a kosártartalmak alapján a raktározás volt a cél, nem pedig minél egészségesebb élelmiszerek megvétele, amellyel erősíthető, vagy szinten tartható az immunrendszer egy vírusos járvány idején. 

A gazdasági válság már a vendéglátással elkezdődött. Gyakorlatilag minden bezárt, vagy minimális nyitvatartással üzemelt úgy, hogy közben nem volt vendég, vagy csak elvétve pár a korábbi zajos fővároshoz képest. Aki tehette, az a szolgáltatókat rohamozták meg állásügyben, de sokan hozzánk is betértek, hogy van-e felvétel, hiszen ebben az időben a kereskedelem az egyik legbiztosabb munkahelyek egyike. Hihetetlenül sokkoló volt látni, hogy hétvégén még mindenki gondtalanul kóválygott az utcákon, miközben a vendéglátó egységek majdnem tele voltak, majd három nappal később már az ott dolgozók fizetetlen szabadságukat kezdték meg, vagy pedig munkanélkülivé váltak. Sok vásárlótól hallottam, hogy a hivatalok megteltek, s volt aki nem is próbálkozott bejutni, hogy munkanélkülire elmenjen, mert képtelenség volt bejutni olyan sokan várakoztak.
Ugyan a cél az, hogy lassítsák a járványt, de ennek komolyan gazdasági következményei voltak már egy hét leforgása alatt. Persze lehet vitatkozni, hogy melyik eshetőség a jobb: élni tovább az életet, miközben akár két hónap alatt lezajlana a járvány, de emiatt az egészségügy összeomlana, továbbá rengeteg halott lenne. Vagy pedig a mostani dolgot követve megpróbál mindenki otthon maradni, aki teheti, ezzel lassítva a fertőzést, de közben egy elég komoly gazdasági válságot előidézni. Most már érezhető, hogy az emberek pánikolnak. Félnek a betegségtől, a járvány okozta munkanélküliségtől, és ehhez hozzájárul még az önmaguk vagy szerettük iránti aggódás is, melyet követ egy kilátástalanság. Mindezt úgy, hogy a járvány elején vagyunk szakértők szerint.

A nyitvatartási időnk megváltozott, ugyanis úgy értékelte a cég, hogy nem érdemes késő estig nyitva tartani. Ez további vásárlási lázat eredményezett, valamint azt, hogy huzamosabb ideig sok dolgozó van műszakban, így a délután hátralévő részére sokan már nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az emberek egyre agresszívabbak velünk, s egymással egyaránt. Az újabb intézkedések pedig csak olaj a tűzre, miközben konkrétan kihal a város olyan szinten, hogy én is ott tartok, hogy a napi sétám az kimerül abban, hogy eljutok a munkahelyemre, és onnan pedig vissza.
Én mindig az a fajta voltam, aki nagyon sokat szeretett sétálni, s kifejezetten nem tudtam meglenni a négy fal közt. Odahaza kertes házba laktam, így tudtam valamennyire kezelni az otthonlétet, de felköltözvén a fővárosba az erkélyen kívül marad a lakás. Egyetlen egy pihenőnapom elég arra, hogy konkrétan azon kattogjak, hogy nem bírok megmaradni a négy fal között úgy, hogy még most jön a legjava. Miközben szembe kell néznem azzal, hogy idő kérdése, hogy elkapom-e ezt a betegséget. Még fiatalnak számítok, s mivel jó egészségnek örvendek, így várható, hogy tünetmentes leszek, vagy enyhe tünetekkel megúszom ezt. De tudnom kell, hogy idő kérdése, hogy munkatársaim közül ki lesz az első beteg, valamint azt is, hogy mivel kockázati tényező vagyok a munkahelyem miatt, ezért például elég hosszú ideig nem mehetek haza ezáltal is védve az otthon élőket. Igazából nem a betegségtől, hanem a következményeitől félek. Ilyen a lebetegedés, pénzkiesés, és a karantén, mely gyakorlatilag bármikor bekövetkezhet. Mivel sokat dolgoztam, az elmúlt másfél hónapban, így megírták jó előre a beosztásokat, s a rövidült nyitva tartásnak köszönhetően összetologatták a pihenőnapjaimat a munkaszüneti napokkal, melyet megdobtak szabadsággal, így nagyon bízom benne, hogy semmi probléma nem lesz a jövő héten, mert utána majdnem két hétig nem kell mennem dolgozni.

Mit fogok csinálni?
Valljuk be, hogy a kijárási korlátozás, amely majdnem megfelelhet tilalomnak nem sok esélyt nyújt, hogy fogok tudni csinálni mást is, mint az itthon ülés, vagy a fél órás vásárlás. Soknak gondoltam azt a napot, amit kaptam egyben, de már érzem magam olyan fáradtnak, hogy úgy érzem szükségem lesz rá, hogy pihenjek. Bízom benne, hogy nem lesz semmi probléma, és tényleg meg tudom kezdeni a szabadságomat. Bízom benne, hogy nem fogok lebetegedni, s környezetem is megússza, s karanténba se kell mennem. Próbálom úgy felfogni a dolgot, hogy másokhoz képest összetehetem a kezem, hogy van munkahelyem, ami stabilnak mondható, és nincsen krónikus betegségem.

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. djzsuzska mondta:

    Szinte ugyanígy élem meg én is a mostani helyzetet azzal a különbséggel, hogy én az oktatásban dolgozom.
    Az elején én sem vettem komolyan a vírust (egy erősebb influenzának könyveltem el), azt terveztem, mit fogok csinálni tavasszal és nyáron. Tele volt programokkal a határidőnaplóm, amik aztán két nap alatt semmivé váltak.
    Engem a pánikvásárlók ütöttek igazán szíven, az emberek magukból kikelve halmozták az élelmiszereket a kosarukba (én konkrétan 1 kiló krumplit nem tudtam venni). Most már valamennyivel jobb a helyzet, de minden egyes nap várom, mikor lesz vége a mostani otthonmaradós állapotnak, mert ez hosszútávon senkinek sem jó.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük