Pet Sematary (2019)

Magyar cím: Kedvencek temetője

Általános iskolásként szerettem a horrort, mint műfajt. A szülők nem, így aztán emlékszem hányszor eset meg az a szituáció, amikor a szülőket elnyomta az álom, én pedig halkan magamévá tettem a távirányítót, majd kellő hangerő levétellel csatornát váltottam. Ugyan kedvencemmé nem vált, de mégis megmaradt bennem a jellegzetes jelenetsoraival az 1989-es eredeti Pet Sematary, valamint a később érkező második rész pár gusztustalan fordulataival.
Számomra az igazi horrorok a 80-as és 90-es években érkeztek, mert a 2000-es évek után átment az egész műfaj egy hatásvadász vérrel átitatott agyatlan tucat hentesfilmbe. Mindezek mellett pedig megindultak a feldolgozások. Persze az esetek többségében kevés sikerrel. Ahogyan előkerült Stephen King könyvek, akkor elkezdtem reménykedni, hogy a Kedvencek temetője is újrafeldolgozásra kerül, hogy meglássuk hogyan mutat húsz évvel később a fejlettebb filmes technikával megvalósítva.

Előre leszögezem, hogy a film alapját képező regényt nem olvastam, így nem tudom, hogy mennyire is adja vissza azt akár az 1989-es változat, akár az idén bemutatott. Viszont, ha választanom kellene, hogy melyiket ajánljam megnézésre annak, aki szereti a horrort, de nem látta még a Kedvencek temetőjét, bevallom nem tudnám eldönteni.
Az alapkoncepció egyszerű: adva van egy nagyvárosi családi, aki a városi forgatag elől úgy döntenek, hogy inkább egy csendes kisvárosi környezetben szeretnék tovább folytatni az életüket. Ez azonban nem olyan könnyű, csak a gyerekeknek, hiszen a szüleik közben küzdenek saját “démonaikkal”. A feleség a régen meghalt nővére emlékével, míg a férje a praxisa alatt elhunyt betegeinek képével.

Az új változat több pontján is eltér az 1989-es változattól, ami sokakban hagyott kellemetlen szájízt. Érthető persze, de azt gondolom egy picit jobb is, hogy mertek változtatni, mert ezáltal nem ugyanazt a filmet kapjuk új köntösben, hanem megvan a lehetőség, hogy melyik változatot szeressük igazán, ha választani kellene. Számomra egyébként ez az egész azért érdekes, mert az előzeteseket megtekintve nekem voltak meglepetések úgy, hogy jó pár fordulatot már a pár perces kedvcsinálókban ellőttek.

Annak ellenére, hogy egy horrorral állunk szemben azt gondolom, hogy remek alaptémát boncolgat. Azt, hogy ha van lehetőségünk kijátszani a halált, és visszakapni eltávozott szeretteinket, kedvenceinket, vagy mi szeretnénk belekóstolni a kegyetlen halhatatlanságba igényünk lenne-e rá? Annak fényében pedig végképp, hogy nem olyan formában térnénk vissza mi, vagy a visszahozottaink, mint amilyenek voltak. Bevallom ez remek erkölcsi kérdés lehetett volna mind az 1989-es, mind a 2019-es változatban, de sajnos hiába van egy órányi építkezés, ha sajnos utána sablonos elemekkel a vérengzésre mentek rá a készítők.

Ebben a műfajban nem kell erkölcsi vesszőnek lennie a filmnek, de azt gondolom, hogy a hangulatának nagyon jót tett volna, ha ebbe az irányba viszik el a készítők az egészet. Az mindenképpen egy jó pontnak tartottam, hogy a film közepén elhalálozó két kiskorú gyermek közül az idősebbiket került a távozók listájára, hiszen az 1989-es változatban a még beszélni nem tudó kis testvér tulajdonképpen nem más volt, mint egy agyatlan gyilkológép. Itt legalább már beszédkészséggel rendelkező lánytestvér előnye, hogy miután visszatér az életbe gyönyörűen összefoglalja azt, ami a legnagyobb kérdéskörnek kellene lennie a filmnek: megéri visszahozni azt, akit szeretünk, ha nem úgy tér vissza, ahogy megszerettük?
Nyilván nem a film hibája, hanem magának a regényé is, ahol egyik központi szereplő a macska, melyet először ásnak el az indián temetőben, s már visszatérésekor igazi példája annak, hogy valami nem stimmel vele. Sőt! Egyenesen hátborzongató, már-már veszélyes. Ennek fényében pedig koncepciós hibának is felróható, hogy ha már a családfő előtt ott volt a macska példája, akkor hogyan gondolhatta azt, hogy majd a lányával máshogyan fog zajlani.

A film második felétől tulajdonképpen átveszi a szerepet a már jól ismert horror elemek, s habár az ember nem ugrál a moziszékben, de azért kellően minőségi jelenetsoroknak lehetünk  tanúi. A színészi játékkal szerencsére nem volt baj, habár tény, hogy nekem a történeti végkifejlet annyira nem tetszett, ha az alkotók folytatást is szeretnének. Az, hogy ez megfog-e valósulni nem tudom, mert a bevételek nem mondhatóak sem jónak, sem pedig rossznak, amolyan közepesnek.

Összegezve nem tartom rossznak az új filmet, hanem inkább közepesnek. Nézhető, élvezhető, de nem érdemes hasonlítani az 1989-es változathoz. Vannak benne eltérések, s vannak olyanok, amelyek jó ötletnek bizonyultak, és vannak olyanok, amelyek nem. Azt gondolom, hogy jobb koncepció jöhetett volna össze, ha kicsit pellengére húzzák az életben és a halálban rejlő dolgokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük