Christopher Robin

Magyar cím: Barátom, Róbert Gida 

Én azon emberek közé tartozok, akiknek meghatározó volt gyermekként Micimackó kalandjai annak ellenére, hogy tulajdonképpen soha nem volt a kedvenc rajzfilm figurám. Ellenben mindig tudtam, hogy ki is ő, és ha valami kapcsolódott hozzá, akkor azért arról olvastam, vagy pedig megnéztem. Egyértelmű, hogy gyermekként teljesen máshogy látjuk a dolgokat, így aztán sok gyermekkori kedvencet visszanézve sokszor a nosztalgia tart minket a képernyő elé. Azt gondolom sokakat érdekelt volna egy élőszereplős Micimackó film, amelyet most meg is kaptunk. Ámbár igaz, hogy gyerekek is élvezhetik, azonban valójában felnőtteknek szól. Pontosabban arról, hogy milyen is az, amikor elhagyjuk a fantáziavilágunkat, és felnőtté válunk. 

Bevallom az előzetese alapján érdekelt a film, s ha nem jelent volna meg különböző portálokon, akkor el is felejtettem volna a létezését. Nagyon kevés az olyan film, amelyet valóban végig tudok ülni, és nem kezdek el unatkozni rajta az első fél órában. Nem véletlen, hogy a korábbi kedvenceimet kapom elő, mert egyszerűen az újak nekem “lelketlenek” lettek. Minden bizonnyal azért, mert semmi úttörőt nem látok benne. Nyilván a Christopher Robin sem számít úttörőnek, s minden bizonnyal egy éven belül senki nem fog emlékezni rá, azonban tökéletesen bemutatja, hogy milyen az, amikor az ember felnőtté válik.
A film kezdetekor láthatjuk Róbert Gidát, aki búcsút mond a Százholdas Pagonynak, és az ott élő barátainak. Nem derül ki, hogy a Százholdas Pagony tulajdonképpen Róbert Gida fantáziavilága lenne, vagy valóban létezne, ámbár ahogyan haladunk előre egyre inkább azt sejteti a film, hogy egy fantáziavilágnak lehettünk tanúi. Persze aztán jön egy váratlan fordulat, és máris nem tudjuk eldönteni, hogy akkor mi is van. Habár a történetvezetésből fakadóan ez tulajdonképpen nem is lényeges. Az már az előzetesekből is látható volt, hogy a film arra fókuszál, hogy mi történik akkor, amikor az ember felnőtté válik, s hátrahagyja gyermeki fantáziáját, játékosságát. Jelen esetben a Százholdas Pagony lakói hiába várják vissza korábbi barátjukat, aki időközben felnővén megjárva a háborút egy multinacionális cég alkalmazottjává válik, amely nem épp kis feladat bíz rá, hogy aztán egy családi hétvége essen ennek áldozatává. Természetesen Micimackó nem tud már várni, így egy szép napon amikor nem találja meg a barátait, akkor szépen átmegy a valódi világba, hogy találkozhasson az évek óta nem látott barátjával. 

A Százholdas Pagony lakói megalkotására kíváncsi voltam, ám végül Nyuszi és Bagoly  kivételével minden egyes karakter beszélő plüssfigura kelt életre. Nem mondanám, hogy a film vontatott lett volna annak ellenére, hogy pont Micimackó karaktere az, amelyiken keresztül a készítők bemutatták, hogy milyen is az, amikor valakit “elfelejtenek”. Nem kis feladat vár a címszereplőre, hiszen nem csak haza kell juttatnia egykori barátját, de még a többi lakóval is el kell hitetnie, hogy ő az, akinek mondja magát. Ebből fakadóan persze nem kis konfliktusoknak lehetőnek tanúi.
A film ugyan odaszögezett a képernyő elé, azért nem tudom elmondani, hogy jelentős hibái voltak. Például azokra gondolok, hogy az emberi világban senki nem lepődik meg egy beszélő mackón, hiszen kezdetben nagyon sok bonyodalmat okoz. Mindezek mellett a városban lófráló cimborákról nem is beszélve. Ugyan nem egy drámát láthattunk, s egy olyan alkotásról van szó, amely előtt ki kell kapcsolni az embernek az agyát, azonban ezek a kis hibák engem zavartak. 

Annak ellenére, hogy a fordulatok kiszámíthatóak még azt gondolom, hogy bőven megnézhető, habár tény, hogy az újranézési faktor sajnos eléggé alacsony. Nem is lehet véletlen, hogy az év elején elég nagyot bukott is a pénztáraknál, amely nem kis égés lehet a készítők számára. Bár tény, hogy nem hagytak nyitva a film végén semmilyen szálat, így önmagában is megállja a helyét. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.