Mobiltelefon evolúció

Jó pár éve annak már, hogy a technika nem csak belépett az életünkbe, hanem olyan szinten részévé vált, hogy az emberek többsége már nem is tudna létezni nélküle. Ez egyfajta függőség is egyben, hiszen ilyenkor érdemes belegondolni, hogy a mai felnőtt generáció milyen technikai körülmények között nőttek fel. A szórakozás teljesen mást jelentett. Nem voltak közösségi portálok, melyeken megoszthattuk az állapotunkat, vagy a frissen készített fényképeket, amelyeket feltehetően a publikálás után soha többet nem tekintettünk meg, kivéve persze akkor, ha nem éppenséggel valamilyen rosszul sikerültről volt szó, ami miatt aztán kellett magyarázkodni, vagy szégyenkezni. Volt VHS korszak, VHS lejátszók, Videotékák, mozik, strand, fesztiválok, és persze némi társasági élet, amely elsősorban a személyes találkozók hoztak létre. Azóta egy csomó minden átalakult, vagy megszűnt. A mai felnőtt korosztály viszont egy valamire biztosan emlékezhet: milyen volt egy olyan társadalom, ahol a telefonálás csak vezetékes telefonon volt lehetséges, hiszen nem voltak még mobiltelefonok.

Én pont azok közé tartozom, akik abban a generációban nőttek fel, amikor még csak elkezdődött a mobiltelefonok gyártása. Emlékszem, hogy a közvetlen környezetemben csak a felnőtt és dolgozó embereknek volt ilyen készülékek, s mindegyik szinte akkora volt mint egy tégla. Nem sok funkciójuk volt, s tényleg szinte csak alap dolgokat tudtak. Aztán szépen lassan beszivárogtak a mindennapokba, hiszen ahogyan elkezdődött a sorozatgyártásuk ellepték a piacot. Megjelentek a mobiltelefonszolgáltatók, utána pedig megjelentek az egyre kisebb, s már sokkal igényesebben kinéző példányok. A feltöltőkártyás és az előfizetés opció pedig lehetővé tette, hogy szinte akárki hozzájuthasson ezekhez a készülékekhez.
Azóta hatalmas alakuláson ment át ez a szegmens, hiszen tulajdonképpen jelenleg az érintőképernyős változatok uralják a piacot, amely sokszor akár egy miniatűr számítógépnek is megfelelhet. Mindezek mellett persze fontos megjegyezni, hogy az emberek ennek köszönhetőek függővé váltak. Hiszen mindent meg kell osztaniuk a közösségi portálokon, valamint mindent le kell filmezni, és mindenhol ott kell lennie a készülékünknek. Én inkább zenefüggő vagyok, tehát a telefonom 80%-át a zenehallgatás teszi ki. Nagyon sok hasonló bejegyzést olvastam a mobiltelefonok evolúciójával kapcsolatban. Érdekes volt mindenképp, hogy mi történt az elmúlt 18 évben. Én is kedvet kaptam egy hasonló bejegyzés megírásához, de inkább saját szemszögből, és saját tapasztalattal a készülékeimen keresztül. 
Ahogyan fentebb is írtam mára már szinte nincs is olyan ember, vagy nagyon kevés, aki ne rendelkezne mobiltelefonnal. Van, akinek ténylegesen csak arra kell, hogy telefonálni tudjon rajta, de van olyan is, aki szinte nem is tud létezni nélküle, hiszen mindent azon csinál: fényképezik, telefonál, sms-ezik, internetezik stb. Ezzel önmagában akkor van probléma, amikor már valaki belelép a függőség kategóriájában, s minden szituációban a telefonját részesíti előnyben.
Azt gondolom, hogy talán szerencsés is vagyok, hogy én úgy nőttem fel, hogy a korombeliek közül senkinek nem volt mobiltelefonja, s ezáltal valahogy egyenrangúak voltunk egymással szemben. Nagyjából a 2001-2002-es évekre tudnám belőni azt az időszakot, amikor oly módon megindult a készülék vásárlás, hogy már az iskoláskorú gyerekeknél is feltűntek különböző példányok. Ekkor jelent meg a népszerű Nokia 3310, ami egyenértékű volt a masszív kialakítással, és ütésállóságával. A gyerekek, tinédzserek a szülők elmondása alapján azért rendelkeztek telefonnal, hogy el tudják őket érni, s ha valami baj van tudják egymást értesíteni. A másik oldal persze nem ebből az irányból közelítette meg a kérdést, hanem abból, hogy először lehetett felvágni, ha volt telefonod, később meg azért lehetett menőzni, ha jobb készüléked volt, mint a másiknak. 

Kifejezetten igényem nem volt telefonra, de az első készülékemet 2003-ban a ballagásomra kaptam, amely egy Alcatel OT311 volt. 

A készülék természetesen feltöltőkártyás volt, és én nagyon örültem neki. Akkor a Vodafone szolgáltatónál vásárolták a készüléket részemre, s kártyafüggő volt. Ez különösebben nem érdekelt, hogy 70-es előhívószámmal rendelkeztem. Még úgy se, hogy az ismerősök többsége 30-as volt akkoriban. Ennek ellenére azonnal nekivágtam, hogy szétkürtöljem a telefonszámomat. Tény, hogy kizárólag telefonhívásra lett vásárolva a készüléke, de ennek ellenére engem vonzott, hogy másokkal beszéljek, s persze ott volt még a készülék csinosítása: csengőhang, és logó vásárlása, amelynek következtében többször esett meg, hogy a legkisebb címlettel való feltöltés után (2-3 ezer volt azt hiszem akkoriban) pár nap után már csak annyi pénz volt a kártyámon, hogy csörgetni tudjak másokat, vagy még annyi se. Tinédzserként természetesen soha nem tudtam választ adni a kérdésekre a hiányzó összeggel kapcsolatban, így mindig maradt az “elnyomtam, benyomódott” feltevések részemről.
A készülék nem sok funkcióval rendelkezett. Naptárfunkció, csengőhang változtatás, ébresztés, sms fogadás. Talán FM rádió is volt benne, de ebben már nem vagyok annyira biztos. Masszív volt a kerete, viszont a gombok, főleg az OK gomb valami borzalmas volt. Vigyáztam a készülékre, tehát nem ment tönkre, hanem későbbiekben lecserélésre került, hiszen a közös döntés volt, hogy inkább a másik szolgáltatótól vásárolunk készüléket. Egyrészről a legtöbb ember, akit ismertünk akkor 30-as volt, és az akkori Westelnél (később ugye T-Mobile) volt ingyenes egyenleglekérdezés. Nagyjából másfél évig voltam tulajdonosa ennek a készüléknek, ugyanis későbbiek megérkezett hozzám a Siemens A60, amelyet egyébiránt tényleg szerettem.

Az első, és legfontosabb dolog ezzel a telefonnal kapcsolatban az volt, hogy ez volt az első színes képernyős készülékem. Középiskolába jártam, s talán az első év végén kaptam meg. Szintén szolgáltató függős készülék volt, de ennek akkor nem volt hátránya. Teljesen jó tapintása volt, és a térerővel sem volt soha semmi gond, mint az első telefonommal kapcsolatban, habár ott többen megemlítették, hogy feltehetően a szolgáltatóval lehet baj, nem pedig a készülékkel.
Ez volt az első olyan telefonom, amit tényleg imádtam, hiszen könnyen volt kezelhető, s a kialakítása is elég gyengéd volt. Nem éreztem azt, mintha téglát tartanék a zsebemben. Vastagságra is kisebb volt, mint az előző, tehát minden benne volt, ami kellett. Elvileg volt már rajta böngésző is, de azt én soha nem használtam, hiszen nem is láttam értelmét, hogy használhassam. Volt rajta ébresztő, naptárfunkció, persze itt is megjelentek a letölthető logók és csengőhangok. Homályos emlékeim szerint még volt zenelejátszó is rajta, de azt csak a telefonon lévő csengőhangok lejátszására volt, hiszen a belső memóriája nem tette lehetővé, hogy hordozható zenelejátszóként tudjon működni. A készülék saccolva nagyjából másfél évig volt a tulajdonomban, hiszen őt váltotta a Sony Ericsson W300i, amely elhozta tinédzserként a mobilozás fénykorát. 

Ha emlékeim nem csalnak, akkor 2007-ben kaptam meg ezt a készüléket, és ez volt az, amely a legtovább a birtokomban volt: kicsivel több, mint három évet. Már gyermekként is nagyon szerettem zenét hallgatni, s ez tinédzserként pedig már mesterfokon űztem annyira, hogy volt, akár egy egész napot zenehallgatással töltöttem. A SonyEricsson tíz évvel ezelőtt remekül kiépítette a walkman vonalat, amely egyértelműen a kemény zenehallgatókat vette célba. Ennek köszönhetően én nagyon szerettem ezt a telefont, hiszen javarészben zenehallgatásra használtam, így ebből fakadóan szinte állandóan a fülemben lógott a minőségi fülhallgatója. Annak egyetlen egy hibája volt, hogy akkoriban a gyártó nem jack dugósra tervezte az egészet, így az átlagos fülhallgató nem volt jó ehhez a készülékhez. Így nagyon örültem, amikor eltört a kábel, és új fülhallgatót kellett venni. Tíz évvel ezelőtt azért 4-5 ezer forintért egy fülhallgatóért drágának számított.
Imádtam a külső kijelzőét, de tény, hogy nálam a zenehallgatással vett meg kilóra. Itt már kifutott a csengőhang és logó vásárlás, hiszen a készüléket tudtam a számítógépre kötni, s ezáltal fájlokat másolni rá. Ez már fényképezőgéppel is rendelkezett, így szinte állandóan mást sem csináltunk az osztályban, mint hogy mindent és mindenkit lefotóztunk. Bár tény, hogy akkor még nem terjed el annyira az önfotózás (selfizés), mint mostanában. 

Ha mobiltelefonos korszakot nézem, akkor mindenképpen ez volt az, ami tényleg nálam fénykornak számított. Akkor még a mobiltelefon mobiltelefon volt, és nem pedig egy miniatűr számítógép. Emlékszem mennyire agyonhasználtam a készüléket, és arra is, hogy akkor lehetett vásárolni T-perceket, ami annyit jelentett, hogy emlékeim szerint 1500 forintért 1000 percet, azaz nagyjából 16 órát lehetett beszélgetni hálózaton belül, “ingyen”. Ennek köszönhetően ismerhettem meg a konferenciahívást is, amelyre ez a készülék is képes volt. Emlékszem hány nyári estet töltöttem úgy el, hogy az osztálytársakkal beszéltünk telefonon.
A telefont nagyon szerettem, de végül úgy döntöttem, hogy ideje lenne cserélni a készüléket. Igazából leginkább a jack dugó hiánya volt, ami fájt. Jellemző rám a márkahűség, s ha már bevált ez a készülék úgy döntöttem, hogy akkor maradok a SonyEricsson-nál. Így majdnem négy év után, 2011-ben lecseréltem szintén egy walkman modellre, amely a Spiro fantázianevet viselte. 

Na ez volt az első telefon, amelynek a vásárlását megbántam. Korábban már vágytam egy telefonra, de mire összegyűlt volna rá a pénz már kifutott a piacról. Így lett végül a már említett készülék, amelyről nem sok jót tudtam elmondani végül. Ugyan a zenehallgatás maradt meg a fő profil, de még így sikerült bosszúságot okoznia nekem.
Első körben a zenelejátszója valami borzadály volt. Sehol nem voltak a korábbi készülékem szeretett basszusai, hiába vettem hozzá jó minőségű fülhallgatót. Mindezek mellett akadozott, fagyott. Ezekkel még talán együtt tudtam volna élni, de nekem a legnagyobb problémám a készülékkel az volt, hogy sajnálatos módon brutálisan gyenge volt a burkolata. Legjobban a kijelzőn érződött, amely már frissen megvásárlástól számítva harmadik napon karcos lett pusztán attól, hogy zsebben hordtam. Ez nekem már felért egy gyalázattal, mert rám jellemző, hogy vigyázok a dolgaimra, s az előző készülékeket is úgy adtam tovább, hogy úgy néztek ki, mint ha újak lettek volna. A készülék nagyjából fél évig volt nálam, utána következett ismét egy nem túl eszes vásárlás: Sony Ericsson W8.

2011 végén természetesen továbbra is márkahűségemről tettem tanúbizonyságot, így ismét a SonyEricsson háza tájékáról vásároltam készüléket. Akkora már azért kezdett kihalni a Walkman vonal az android megjelenése miatt, amelyről bevallom nem sokat tudtam, és nem is nagyon érdekelt. Az érdekelt, hogy a telefonon lehessen telefonálni, jó fényképeket készítsen, és persze iszonyatosan jól szóljon rajta a zene. Így vásároltam meg a fenti készüléket, amely szintén nem sok időt töltött el a nálam, hiszen a családban megtetszett pár embernek, így végül tovább adtam. Azonban tény, hogy a megvásárlás után döbbentem rá, hogy minden egyes androidos készüléken lehet zenét hallgatni. Így történt a váltás, de ekkor már az Ericsson nevet elhagyva egy Sony Xperia U-ra. 

Kisebb méret, jobb kamera, és persze frissebb android. Ezek alapján vásároltam már meg célirányosan a telefont. Természetesen ebben sem csalódtam, s ez már jobban megfelelt annak, amit vártam. Ekkor még mindig hittem abban, hogy a Sony iránt megmásíthatatlan az én rajongásom. Ámbár már ekkor is jelentkeztek azok a dolgok, amelyeknek köszönhetően én is belekerültem abba a körbe, hogy szinte rövid időn belül új készüléket vásárolok.
Az mindenképpen remek üzletpolitika, hogy egy készüléket csak egy bizonyos ideig támogatnak a gyártók, amelyek aztán szépen továbbállnak, s a készülék nem kapja meg a fontos frissítéseket. Így a jobb kamera, és a frissebb fő android verzió lehetővé tette, hogy gyorsabb ütemben váltsak készüléket. Így talán egy évet sem húzott ki az Xperia U, mert jött az Xperia L.

Eme telefon megvásárlása egy remek tanulópénz volt. Az interneten való vásárlás nálam erősen elterjedt, s persze mindig azt néztem, hogy egy adott dolog hol a legolcsóbb. Ha az embernek szerencséje van, akkor tud sokat spórolni, de azért meg kell hagyni, hogy sajnos kevés az esélye annak, hogy az ember nem fut bele egy olyan dologba, aminél aztán többet bukik, mint amennyit nyert volna.
Maga a telefont egyébként szerettem, habár ez volt a leggyorsabban továbbadott készülék a telefonjaim között, hiszen megtanultam a “Sufni GSM” fogalmát. Olyan mobiltelefonokat forgalmazó üzletek elnevezése, ahol nem Magyarországra szánt készülékeket értékesítenek jóval a hivatalos üzleti ár alatt. Ha az ember nem törődik a frissítésekkel, és szerencséje lesz a készülékkel, akkor nem lesz gondja. Azonban, ha úgy jár, mint én akkor, akkor bizony szív egyet. A készülék talán egy hónapot sem bírt, mikor arra ébredtem, hogy a kijelzője olyan, mintha beázott volna. Persze a bolt ahonnan vásároltam a javítást nem akarta elvégezni, hiszen a garancia papírt nem mellékeltek a készülékhez. Így akkor megfogadtam, hogy inkább veszek szolgáltatótól, megbízható műszaki bolttól készüléket 10-15 ezerrel drágábban, mint hogy még egyszer ilyenbe fussak bele. Így iszonyatosan berágva bementem a helyi MediaMarktba, és megvásároltam a legdrágább telefonomat: Xperia SP-t.

Telefonvásárlásnál természetesen nálam az alapopciók a zenehallgatás, telefonálás, és fényképezés volt a mérvadó. Igaz, ennél a készüléknél nem gondolkodtam, s csak dühből vásároltam meg. Az elődjét szerencsére sikerült megjavíttatnom, így a vételárból azért valamennyit sikerült visszakapnom akkor. Nem voltam túl boldog tulajdonosa, de akkor azt gondoltam, hogy tényleg egy masszív, és erős telefonról van szó. Ez volt az utolsó olyan telefon, amelyet a Sony-tól vásároltam. Ugyanis felháborított, hogy a készülék 100 ezres kategóriában indult, s a fényképezőgépe egyáltalán nem jobb, mint az elődjéé volt. Mindezek mellett belefutottam abba is, hogy újabb frissítések nem érkeztek a telefonra, habár a hardver lehetővé tette volna egy újabb android eljövetelét, de ezt a gyártó nem tette elérhetővé. Amennyiben újabb operációs rendszert szerettél volna, akkor új készüléket is kell venned. Aztán 2015 júniusában találkoztam a Huawei P8 Lite-tal, amelyet kipróbálás után azonnal magamévá tettem. 

Nem lógok órákat facebookon, nincs állandóan bekapcsolva az internet, és nem tömöm tele a telefont mindenféle alkalmazásokkal, amire tulajdonképpen nincsen szükségem. Nem játszok rajta, ennek köszönhetően nálam a gyors telefon gyors is maradt. Hatalmas nagy meglepődés volt részemről a nagy Sony irányába tett márkahűségem után az, hogy egy teljesen más telefont foghattam a kezembe. Más design, más kinézet, másfajta felépítés. A telefont nagyon szerettem, de a garancia lejárta előtt úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha továbbadom. Két év után lett meg a jelenlegi készülékem: Huawei P9 Lite (2017), melynek cseréjét év végére tervezem szintén a garancia lejárata miatt. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.