Death Note (2017)

Magyar cím: A halállista  

A mai filmgyártás tele van újragondolásokkal, valamint oda-vissza ugrálnak az alapkoncepciók, tehát sokszor fut belé az ember, amikor egy filmből sorozat, valamint sorozatból film készül. A rajzfilmeket és társaikat sem kerülte el a végzetük, hogy újragondolt változatban visszaköszönjenek nekünk. Így volt ez a Death Note-tal is, ami eredetileg egy maga sorozatból nőtte ki magát filmmé. Habár volt egy 2006-os japán változat, ami hellyel-közzel még élvezhető is volt, de mindenképpen kellett egy amerikai változat is. 

Részemről egyébként elgondolkodtató, hogy ezt a franchise-t miért is övezi ekkora hype, hogy mindenki azonnal belelkesült ahogyan filmre való átdolgozásról volt szó, továbbá mennyien elkezdték utálni. Hiszen, ha alapul veszem a rajongói tábort, akkor kissé kerekedik a pupillám. Ugyanis az alapkoncepció számomra nem egy akkora nagy egyediséggel rendelkezik, hogy ennyire körülzsongja mindenki. De ezen gyorsan tegyük is gyorsan túl magunkat.
Szóval hol is vagyunk? Az alapkoncepció nem túlságosan megerőltető, sőt! Inkább sablonos, amilyennek kell is. Habár ez nem róható fel a film részére semmilyen szempontból, hiszen az alkotók hozott anyagból alkottak, tehát annyira nagyon nem tudtak eltérni, hogy valóban minőségi anyagot tudjanak letenni az asztalra, hogy aztán hosszú ideig megmaradjon az emberek emlékezetében. Bár bevallom, hogy én is azért ragadtam billentyűzetet, mert szerintem másnap már nem is emlékeznék jó pár momentumra ebből a filmből. 

Tehát visszatérve az alapokhoz itt van nekünk a Light nevű tinédzser, aki tipikus amerikai mozis stigmákat viseli magán: nem túl sikeres, népszerű társai körében, olykor meg is alázzák, de eszes, s ezt igyekszik hasznára fordítani. Ekkor ölébe pottyan egy könyv, a halálista. Ekkor jelenik meg a nem túlságosan élethűen, és minőségien megalkotott CGI lény, Ryun. Innen pedig elindul a cselekmény, amiről azt kell mondanom, hogy olykor hol belassít, hol felgyorsul, de az igazság az, hogy kilöködik a ritmusból, s ezáltal sokszor tapasztalhatunk a filmben olyan “élményeket”, amiktől nem lesz kedvenc alkotásunk ez.
Az első problémám rögtön az volt, hogy egyszerűen a színészek nem voltak hihetőek. Borzasztó volt a játékuk, de leginkább a főszereplőkre értem ezeket a szavakat. Sokszor olyan volt, mintha valami színészképző vizsgafeladata előtt állnának, ami miatt nem hiteles a játékuk. Ez pedig sajnos rányomta a bélyegét az egész filmre. Netflix költségvetése biztosan nem a legjobb, de ennek ellenére a kezdő képsorok számomra igen csábítóak voltak, mert azt hittem tényleg egy jó filmre számolhatok, de sajnos időközben rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy csábítás volt a készítők részéről. Nagyjából olyan, mint amikor az ember elmegy egy étterem előtt, s az illat becsábítja, s reménykedik abban, hogy egy jót fog enni, de minden íztelen, vagy rossz ízű. Na ez az, ami a filmet jellemzi. 

Próbáltam  ezt a filmet szeretni, mert az előzetes hellyel-közzel még jónak is volt mondható, de nagy lelkesedés nem nagyon volt iránta. Egyszerűen sablonos volt minden mozzanta, s nem is akarok hazudni azzal, ha azt mondom a kiszámíthatósági faktor igencsak magas volt.
Többek között emiatt is tudom azt mondani, hogy sajnos ez a film nem volt jó. Nem is volt borzasztó, de egyszer nézhető, s csak akkor, ha éppenséggel nem sajnálnánk rá az időt. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.