T2 Trainspotting (2017)

Magyar cím: T2 Trainspotting 

Ami mostanság a vizuális alkotások terén megy az részemről nem csak vérlázító, hanem egyben gusztustalan, gyomorforgató is. Legyen szó filmről, vagy sorozatról az a lényeg, hogy ha siker megvan, akkor teljesen ki kell facsarni, míg a rajongókból csak keseredett nézők lesznek, akik azon siránkoznak, hogy miért kellett folytatás, vagy régen mennyivel jobb volt. A sorozatokat addig csavarják, még el nem laposodva nézővesztés következményeként lekerül a képernyőről, vagy nagyon szerencsés esetben az alkotók befejezhetik. Filmeknél pedig lényeg a bevétel, ha az megvan, akkor jöhetnek a folytatások. Ha egy részes, akkor jöhet a második epizód, ha trilógia, akkor jöhet még egy trilógia. Ha befejeződött nincs gond. Akkor jöhet a remake. Ebbe döglött bele jó pár filmes franchise. 

Jómagam annyira nem vagyok otthon filmes témában, mert ritkán olvasgatok híreket, de a fenti sorok sokszor szoktak szállingózni az agyamban, amikor újabbnál újabb folytatások hírét hallom meg. A probléma, hogy nagyon kevés az igényes folytatás, így ha egy film új epizóddal jelentkezik mindig elfog a kétely. Aztán beleakadtam a T2 Trainspotting-ba, amelynél csak az jutott eszembe: ezt hogyan is lehetne folytatni? 

Sehogy. Annyira egyedi, annyira önálló volt a Trainspotting, hogy folytatást neki nem nagyon tudtam volna elképzelni. Ez persze csak részemről igaz, mert időközben a gyártó, s a készítők elkészítették a második részt, melynek megtekintése közben csak arra gondoltam, hogy vajon ez most tulajdonképpen mi is akarna lenni? Bár a második, ami még eszembe jutott, hogy szerencsére szabadságomból még bőven van hátra szabadnap, így aztán nem nagyon csesztem el az időt, amit rááldoztam.
Igazából soha nem voltam a film rajongója. Az első részt annyira sokan emlegették, hogy egyszerűen muszáj volt, hogy megnézzem. Pótolva lemaradásomat végül arra az összegzésre jutottam, hogy tényleg egyedi, s műfajában talán egyetlen, amely nagyon jól megtudta fogni a történetet, amelynek tökéletes alapját képezte az alapkoncepció: azaz milyen a lecsúszottak, s drogosok mindennapja. Nagy kedvencemmé nem vált, de elismertem azt az egyedi hangulatát, amitől kultfilmmé vált. Nem is beszélve azokról a jelenetekről, párbeszédekről, amelyekre a mai napig emlékszem, pedig kétszer néztem csak meg. Egyszer valamikor a kétezres évek elején, egyszer pedig múlt héten, hogy tudjam hol is folytatódik majd a film. 

A folytatásoknak mindig nehéz dolguk van az előzményeket tekintve. Mielőtt elindítottam volna a filmet az járt a fejemben, hogy vajon mi újat is tudna majd adni nekem ez a második rész. Hagytam is pihenni vagy két napot, mire úgy döntöttem, hogy mindenféle elvárásomat félretéve teljesen kötetlenül nekiülök. Miközben pedig néztem csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora ürességet érzek miközben nézem. Mert bizony az első rész óta eltelt húsz év. Egy olyan húsz év, ami óta jelentősen megváltozott minden, így hát kérdéses volt, hogy mennyire is tudja visszaadni majd a jelenlegi helyzetét a film. Azt kell mondanom, hogy szinte minden egyes jelenetén érezhető volt a mai modernesség, s semmi nyomát nem találtam az előző rész hangulatának. Ráadásul nem egyszer futottam bele olyan jelenetbe, ami igazából kikacsintás volt az első részre, amely inkább mézesmadzagnak éreztem azok számára, akiknek tetszett az első rész, de ezt pedig nem nagyon tudják magukénak érezni.
Miközben haladtam előre a filmben egyre inkább azt éreztem, hogy ezt nagyon nem kellett volna folytatni.Egyszerűen nem volt megfelelő alapkoncepciója a készítőknek, mert az első rész annyira jól lezárt, hogy egyszerűen nem kiáltott folytatásért. Az egész film alatt viszont egyszerűen azt éreztem, hogy ahelyett, hogy tényleg folytatást kaptunk volna, inkább jött egy nagy adag nosztalgiafaktor gyenge történettel, ami az első rész magához mérve monumentális jelenetét kapjuk vissza így, vagy úgy. 

Az egész nagyjából arra hajazott, hogy lássuk hol vannak a régi film szereplői. Mennyit öregedtek húsz év alatt, s hogyan is tudnák eljátszani az akkori karaktereket ma. Azt kell mondanom, hogy nálam pont McGregor volt, aki csalódást okozott, mert olyannyira nem tudta hozni a saját karakterét, mint annak idején. Nyilván eltelt húsz év, sokat változott minden, s mindenki. Pont azért is volt annyira idegen a T2 Trainspotting, mert csak az első rész felmelegítésének hatott kevés folytatási faktorral.
Mivel soha nem is voltam rajongó, de lekötött, így nagyon sajnáltam, hogy a második rész már nem tudta hozni azt a színvonalat, amire szüksége lett volna. Habár tény, hogy már önmagában véve is érthetetlen a folytatás, hiszen az első rész tényleg jól lezártnak mondható. Annyiban talán jobb, hogy legalább mindenkit vissza tudtak csábítani. Azonban a zárás okot adhat arra, hogy készülhessen egy harmadik rész. 

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük