Nagyjából egy hónapja írtam egy bejegyzést arról, hogy hamarosan egy olyan évfordulóhoz érünk, amit nem hiszem, hogy bárki szívesen ünnepelne. Ugyanis egy éve annak már, hogy kaptunk egy bejelentést, hogy hazánkba is megérkezett a koronavírus járvány, és emiatt pár hétig korlátozó intézkedéseket vezetnek be. Ami természetesen azóta is tart. Hol bővül, hol pedig kicsit lazul, de folyamatosan fennáll.
Aki nyomon követi a blogbejegyzéseimet az észrevette, hogy nagyon mozgékony ember vagyok, tehát nekem lételemem, hogy tudjak itthonról eljárni. Odahaza kicsit könnyebb volt a mozgás, hiszen folyamatosan kerékpároztam, de a fővárosba való felköltözést a gyaloglás és a kirándulás váltotta fel, ugyanis ezt a fajta közlekedési eszközt a közlekedési morál miatt inkább elhagytam. Eleinte még nem is okozott problémát, de a korlátozó intézkedések a szabadidős tevékenységemet jelentősen megnehezítette. Arról nem is beszélve, hogy a tavaly bevezetett kijárási tilalom miatt sokszor ki sem tudok mozdulni a lakásból, hiszen az esetek többségében délután dolgozom, és annyi időm van, hogy hazaérjek. Az időjárás többször megviccelt idén minket, de nagyon szerettem volna kicsit kimozdulni, így aztán kicsit rosszul érintett, amikor újabb szigorításokat jelentettek be, és közölték, hogy alapvető szolgáltatások és üzletek kihagyásával mindennek be kell zárnia.
Egyébiránt is fodrász be volt tervezve, így aztán nagy örömömre szolgált, hogy a beosztásom miatt tulajdonképpen egy a zárás előtti utolsó napon tudtam elmenni, s persze nem kell mesélnem, hogy mekkora zsúfoltság volt, ami előtte nem volt jellemző. Arról nem is beszélve, hogy megint volt egy szűk réteg, amelyik megvolt győződve arról, hogy ő neki mindenből be kell tartalékolnia, így aztán nyugodtan, és kényelmesen nem lehetett bemenni egy élelmiszerboltba sem.
