Rise Of The Tomb Raider: Cold Darkness Awakened teszt

Gusztustalan. Nagyjából ez az a szó, amit tudok használni a játékipar egyik legnagyobb lehúzására a DLC-kre, amik nem mások, mint az adott vizuális tartalom kivágott szeletei. Azaz valaki megvesz egy játékot, akkor számolnia kell azzal, hogy nem egy teljes valamit vásárol meg, hanem egy olyan munkát, amelynek különböző darabjait kivették, melyeket később kénytelen lesz megvásárolni.  Az már szánalmas kategóriát minősíti, hogy a fejlesztők, s a kiadók olyan marhaságokért is képesek pénzt kérni, mint például a karakter öltözete. Pedig mennyire tartalmas is lenne egy játék, ha mindent megkapnánk vele.
Baba Yaga – Temple Of The Witch volt az egyik történet orientált kiegészítője a Rise Of The Tomb Raider-nek, ami szódával elmegy kategória kiváló győztese. Többet nem is vártam a Cold Darkness Awakened-től sem, mert elfért volna az alapjátékban, de így különálló misszióként kissé csalódás volt.

Teljes bejegyzés

Az a bizonyos „szopóroller”!

Amikor sikerült elhelyezkednem huzamosabb időre munkahely szempontjából nagyon megörültem. Egy ideig nem foglalkoztam a negatívumokkal, mert csak az lebegett a szemem előtt, hogy van biztos bevételi forrásom, s ez az, ami lényeges. Időközben egyre inkább erősödtek a negatívumok, s olyan szintet ért el, melynek köszönhetően szépen olyan érzelmek vették át bennem a helyüket, melyek arról árulkodtak, hogy a lehetőségem lenne soha többet nem mennék be dolgozni. Ez meg is történt március 7-én, amikor is már az új munkahelyen kezdtem.
Bevallom iszonyatosan nagy szerencsém volt, mert igaz, hogy csak pár ezer forinttal keresek többet, de még az is sokat jelent, ami elég vicces. Legalábbis abból a szempontból, hogy a bruttó bérem ugyanaz, de a nettó bérem mégis magasabb. Érdekes. A munkahelyi körülmények jók, a kollégai színt minőséget képvisel, s ezeknek a kettőssége adja azt, hogy a stressz faktor majdnem nullára redukálódott, melynek köszönhetően több energiám van, s jelentősen növekedett az életkedvem, amely a közösségi kapcsolatokban eléggé jövedelmező már most.

Szeretek előre tervezni, s én az a fajta vagyok, aki szinte mindent megtervez. Ezért sem szeretem a váratlan dolgokat. Anyagi szempontból majdnem csak negatívan teljesítek ebben az évben, hiszen a váratlan kiadások jelentősen megnövelték a költési faktort, ami nem éppen jó számomra. Szerencsére a jelenlegi munkahelyemnél letelt a próbaidő, s maradtam, s a hozzám való viszonyulás is azt mutatja, hogy nem kell tartanom attól, hogy rövid időn belül munkanélkülivé válnék. Arról nem is beszélve, hogy komolyabb hibát még nem is követtem el.
Mint ahogyan az előző bejegyzésemben is írtam, hogy szinte minden kezd elromlani, tönkremenni, elhasználódni. Ráadásul persze mind egyszerre. Első körben a monitorom kezdte megadni magát, amelyet gyorsan pótoltam is, de ekkor derült ki, hogy a hőn szeretett GTX 760-as videokártyám döglött meg. Szerencsére időközben volt egy minimális lottó nyereményem, ami ugyan csak 16 ezer forint volt, de hozzájárult ahhoz, hogy egy R9 380-al tudjam pótolni, ami fantasztikusan teljesít.

Itt még nem ért véget az egész. Mivel észrevettem furcsaságokat a másodlagos merevlemezemmel kapcsolatban, így úgy döntöttem, hogy egy diagnosztikai programot telepítek, mely tudatta velem, hogy az adott eszköz nincs túl jó állapotban. Mivel nagyjából 1,3 TB anyagról beszélünk, így végül kénytelen voltam egy 2 TB-os Western Digital Purple merevlemezt vásárolni bízva abban, hogy költési faktor itt megfog állni. De nem így történt. A napi használatot jelentő fejhallgatóm is kipurcant, amit szerencsére gyorsan tudtam pótolni, de utána rögtön a hangszóróim is megadták magukat. Ekkor már bíztam benne, hogy több ilyen eset nem lesz.
Nagyjából harmincezer (!) forintom vándorolt ki az ablakon azáltal, hogy nem akartam táppénzre kényszerülni. Annak ellenére, hogy nagyon vigyáztam magamra, s nem lófráltam a gyorsan jött jó időben egy szál semmiben sikerült jelentősen megfáznom, de olyan szinten, hogy hangom is alig volt. Ész nélkül vettem a különféle megfázásokra készült poritalokat, teákat, gyümölcsöket, s bizony nem fogtam vissza magam, hiszen nagyjából három hónapja vagyok a jelenlegi helyemen, s nem szeretnék betegszabadságra menni. Ugyan nem kellett, de még két hét elteltével is nyöszörgök még egy kicsit.

Az időjárás jelenleg nem a legjobb, de bizakodok abban, hogy hamarosan eljön a jó idő, mert így május végén már célirányosan szeretnék strandra menni, amit kifejezetten imádok. Persze eldöntöttem, hogy akár egyedül, akár társaságban, de kizárólag hétköznapi program lehet, mert akkor vannak a legkevesebben, s hétvégén az egész medence olyan, mint egy heringlé, amiben csak ázni lehet.

Uncharted 4: A Thief’s End teszt

Platform: Playstation 4

Gyermekként nagyon örültem, amikor meglett az első számítógépünk. Habár tény, hogy semmilyen komolyabb funkciót nem töltött be, s egyszerűen csak játékgépként szolgált. Ismerősöknek köszönhetően nagyon sok tartalommal rendelkeztünk, de sajnos egyik se tetszett igazán. Olyanok se, amikért nagyon sokan rajongtak. Így hát nem értettem, hogy ezek egyszerűen nem tetszenek, vagy csak a műfaj az, ami nem az én világom.
Egy nap egy újságos mellékletnek köszönhetően kipróbálhattam az 1996-os első Tomb Raider demóját, s akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az akcióelemekkel tűzdelt kalandjáték az én világom, ahol ugrálhatok, mint egy csimpánz a vizuális textúrák között.

Jó pár epizódot letudott a  játék, mire hozzám eljutott, így elvoltam egy ideig, mire felzárkóztam. Persze párhuzamosan kerestem más címeket is, s a lényeg nálam mindig egy valami volt: Olyan, mint a Tomb Raider? Méltó utódot nem találtam, ellenben a megnevezett címbe szinte vállalhatatlan módon szerelembe estem olyannyira, hogy az internet elérés biztosítása utáni első percben első dolgom volt regisztrálni egy rajongói fórumra.
Itt már komolyabb játékosok voltak rengeteg tapasztalattal, s élményekkel. Hozzájuk képest sehol nem voltam, de lényegében nekik köszönhetem, hogy először hallottam az Uncharted szót. Képek, videók alapján tökéletesnek tűnt, s gépigény után kutakodva kellett rádöbbennem, hogy mit is jelent az exkluzív szó. Az érdeklődésemet nagyon felkeltette a játék, de diákként egyébként sem engedhettem volna meg egy konzolt magamnak, s nem is terveztem. Ennek fényében a feledés homályába veszett az egész, s nem is követtem nyomon a játékkal kapcsolatos híreket.

Időközben beléptem a munka világába, s a filmek terén a nagy felbontású tartalmak felé fordultam, melynek egyenes következménye lett egy kifutó szériás Blu-ray lejátszó, ami rövid üzemidő után kezdte megadni magát. Időközben persze nézegettem a különböző boltok polcain a játékokat, köztük a konzolos választékokat is. Ekkor tűnt fel egyes borítókon a Blu-ray logo, s miután megbizonyosodtam róla, hogy a gép képes filmeket is lejátszani nem volt megállás: két évvel ezelőtt megvásároltam az első játékkonzolomat. Első élményem a Drake’s Fortune volt, mely olyan élményt hozott el nekem, hogy azonnal pótoltam a hiányosságomat a sorozat terén. Az igényemet oly módon sikerült felülírnia, hogy ha akció elemekkel tűzdelt kalandjáték kerül szóba, akkor első kérdésem a következő: Olyan, mint az Uncharted? Talán pont e miatt is tettem le fájó szívvel a kontrollert a Thief’s End végén, mely elméletileg az utolsó rész volt a franchise-ból.

Teljes bejegyzés

The Big Bang Theory: 9.évad

Talán a harmadik évadánál tarthatott a The Big Bang Theory, amikor több ismerős ajánlására illetve különböző weboldalak, blogok dicséretére hallgatva végül belevágtam. Nem is bántam meg, ámbár tény, hogy időközben egyszer már abbahagytam, de akkor végül úgy döntöttem, hogy mégis folytatom. Igaz csak kíváncsiságból, hogy tényleg olyan lett-e, mint ahogyan többek lefestették.
Az igazság az, hogy a bevált recepten változtattak, s nem is kicsit, s ugyan a rajongók eléggé kritizálják a sorozatot, de még mindig a nézettségi listák élén van. Így pedig nem véletlen, hogy biztos, hogy a széria belép a bűvös tizedik évadába. Hogy aztán az az utolsó lesz-e, nem tudni. Ami viszont biztos, hogy a héten kifutott a kilencedik évad.

Teljes bejegyzés

Kalandra fel!

…végül befutott. Új megjelenésként kaptam hozzá egy kulcstartót, és egy ajándék DLC-t. Már a megjelenés napján egy 5 gigás (!) patch töltődik hozzá, így jelenleg még nem sikerült kipróbálnom.

Ami negatívum: Megértem, hogy kell útmutató a borító. De könyörgöm! Miért nem lehet a csomagolásra ragasztani, és miért kell közvetlenül a borítóra??? Tudom, hogy a polcon egyébként is a doboznak a gerincét fogom látni, de akkor is!

Rise Of The Tomb Raider: Baba Yaga – The Temple Of The Witch teszt

DLC. Ez az a szó, ami régen úgy hatott a játékosokra, mint egy füves cigi. Most ez a szó nagyjából olyan hatást vált ki egy játékosból, mint egy nem várt számla, mely után eléggé felemelkedik a vérnyomása az adott személynek, s nem pozitív szempontból. A vizuális tartalmak a célközönség szórakoztatására készül, de ez csak másodlagos szempont, hiszen az első a bevétel. Számomra inkább gyomorforgató, hogy megjelenik egy húzócím, melyre a többség hajlandó nem kis összeget áldozni. Remek példa a Rise Of The Tomb Raider, mely alaphangon 12 ezer forintba „fájt”, de ha érdekel, akkor mellé vásároljam meg a címbéli kiegészítőt majdnem 3 ezer forintért. Ha a többit is hozzászámoljuk, tehát egy teljes játékot akarunk kapni akkor majdnem 20 ezret kicsengettünk, hogy teljes játékunk legyen. Szép.
Igyekeztem nem foglalkozni ezzel a ténnyel, de végül beadtam a derekamat, mert kíváncsi voltam rá. Lassan két hónapja, hogy végére értem az élménynek, de még csak most jutottam el oda, hogy bejegyzést is tudjak róla írni.

Teljes bejegyzés

Deadpool (2016)

Magyar cím: Deadpool

Olyan vagyok lassan, mint egy nyugdíjas, aki nosztalgiázni akar, s csak régi zenéket, filmeket néz meg. Miért? Mert részemről a legújabb filmek többnyire semmi mások, mint egyszerű celluloid hulladékok, melyek mögött nem az egyediség, hanem pénz van.
Vannak képregény rajongók, s ezzel semmi bajom. Bőven elfogadható, ha egy képregényt vesznek alapul egy filmhez, akkor mindenképpen azt szeretnék, ha a legjobb szórakozást nyújtsa miközben az eredeti forrást ne akarja mindenáron „megerőszakolni”. A Marvel eléggé szerte ágazó univerzumit teremtett, melynek vizuális babusgatása részemről egy hatalmas fekália halmaz. Az X-men részemről már vicc az első trilógia óta a különböző eredetfilmekkel, s múltban játszódó, s jövőt megváltoztató epizódokkal. A Pókember is kapott egy fogyaszthatóbb újragondolást, melyet rögtön el is vágtak a második résszel annak ellenére, hogy anyagilag nem is volt bukta. A Bosszúállók képregény univerzumok egyesbemosása számomra egy okádék, s nem tudok rájönni, hogy min élvezkednek azok, akik mindenféle egyedi filmmel rendelkező szuperhősöket egy filmbe gyúrnak bele? A Deadpool volt az egyik olyan képregény adaptáció, ami felkeltette a figyelmemet, de a botrányos munkahelyi beosztás miatt nem jutottam el a premierre. Azonban most lehetőségem volt megtekinteni, s azt gondolom végre kaptam egy olyan filmet, amin tényleg jól szórakoztam, s nem csak a szemöldökömet húzogattam, hogy mit is esznek ezen akármit a többség.

Teljes bejegyzés

The Riddle

Nagyon szeretem a vizuális tartalmakat. Legyen az zene, film, sorozat, vagy játék. Viszont, ha egyszer olyan helyzetbe kerülnék, hogy a látásom, vagy a hallásom mentsék meg, mert kettő közül csak egyet tudnak, akkor mindenképpen az utóbbira voksolnék. Iszonyatosan nagy zenerajongó vagyok.
Olykor az újakat, olykor a régieket hallgatom. Tény és való, hogy a régiek nosztalgia szempontjából nagyon jó. Azokat szeretem, amik teljesen felpörgetnek, s kizökkentenek a hétköznapi fásultságból. Minden bizonnyal ismeri mindenki azt az érzést, amikor egy számot nem tud kiverni a fejéből, s folyamatosan az dúdolja. Na én így vagyok Gigi D’Agostina The Riddle című számával:

Egészen pontosabban csak voltam, míg rá nem kerestem, hogy ez hogyan is szólhat élőben. Ekkor jöttem rá, hogy ez csak egy feldolgozás. Az eredetije Nik Kershaw előadásában fenomenális produkció számomra. Megint megvan mit hallgatok egy hétig: