Sailor Moon: 2.évad

Körülbelül május végén olvastam azt a hírt, hogy gyermekkorom egyik kedvenc anime sorozata újjáéled, ugyanis huszadik születésnapja alkalmából újraalkotják az első évadot mindenféle üresjárat nélkül. Meglepődtem a híren, s azonnal nem is hittem el, így elkezdtem kutakodni utána. A végeredmény az lett, hogy meg győződtem arról, hogy ez tényleg igaz, másfelől pedig rengeteg videót megnéztem a korábbi szériáról a neves videomegosztó portálon.
Abba most nem mennék bele, hogy fiú létemre a az RTL klub délutáni rajzfilmklub elnevezésén belül a Sailor Moon nyert, azaz magyar vonatkozásában a Varázslatos álmok. Ugyan mindenkinek van ízlése, s azt bírálni csak kivételes esetben lehet, mint ahogy itt is. Mindenesetre mindkét alkotás nekem örök emlék marad, s vártam is, hogy a pletykákkal napra készen vajon mikor is érkezik a film változat. Előbbiből készült is, mely akkora bukás volt, hogy még ember nem látott olyat. Utóbbiból pedig egy live action elnevezésű készült, melyre szavak nincsenek a jó ízlés határain belül. Már az első évadnál is jegyeztem meg negatívumokat, melyek nem igazán jelentek meg gyermekkoromban. Ezért is volt érdekes, mikor felnőtt fejjel újranéztem azt, amit gyermekként rajongásig szerettem. A második évaddal kapcsolatban pedig többször jutott eszembe, hogy ezt a szüleim hogyan is engedhették meg nekem, hogy nézzem, illetve a készítők tényleg ennyire perverz idióták voltak?

Tovább

Dawn Of The Planet Of The Apes

Magyar cím: A majmok bolygója – Forradalom

Film kedvelő ember vagyok, de azért megválogatom, hogy mit is nézek meg. Itthon könnyebb, hisz ha valami nem tetszik, akkor fogom és a film közepén felállok és abbahagyom az adott cím nézését, s elkezdek mást csinálni. Moziban ezt kicsit nehéz meglépni. Senki nincs, aki akadályt gördítene az elé, hogy én felálljak és kimenjek, de ennek azért van némi anyagi oldala is. Így ebből fakadóan azért jól meg kell gondolnom, hogy mi éri meg igazán, hogy elkússzak a helyi moziba. Persze elhanyagolható összegért az ember bármit megnézhet, de azért senki nem szeret olyan dologra pénz fecsérelni, melynek köszönhetően később negatív hangulata lesz.
Idén folyatódott Peter Parker kalandja Pókemberként, de megérkezett az új köntösbe bújt Godzilla is, s egyiknél sem bántam meg azt, hogy elmentem rájuk. Tavaly januárban meglepetés volt nekem a Rise Of The Planet Of The Apesfőleg azok után, hogy a korábbi “majmos” filmek nem jöttek be. Pár napra rá elég korrekt áron (igen, szeretjük a Vaterát!) jutottam hozzá a Blu-ray változathoz is, s szám is tátva maradt, mikor nem sokkal később már a folytatás előzetese is bekúszott. A júliusra nagyon rákészültem, s azt kell mondanom, hogy életemben talán ez az első film, amit szinte a premier napján néztem meg. Kérdés persze adott volt, hogy mennyire fog illeszkedni a fent elsorolt filmek közé, illetve mennyire is fog majd tetszeni.

Lévén mennyire fifikás vagyok, ha filmnézésről van szó, de munka miatt várnom kellett a premier után három napot, hogy vasárnapi délelőtt tegyem tiszteletemet a moziban. Ugyan majdnem lekéstem a vetítésről, de nem bántam meg még azt sem, hogy nagyjából öt órás alvás után felébredve, s rohanva mentem el. Egyrészről kevesen voltunk, s a “csőcselék” otthon maradt, így a felesleges csámcsogás, szörcsögés és egyéb irritáló dolog elmaradt. Persze nem ennek köszönheti számomra a film a sikerét, hanem a minőségének. Számomra biztos, hogy az idei három mozis élményből a majmok kerültek ki győztesen.

Tovább

The Plan teszt

Platform: PC

Miért?

Nagyjából ez a szó ugrott be nekem először, amikor megtudtam, hogy ez a játék létezik. A létezésével igazából még nem is lenne baj, hiszen legyünk őszinték a cím csak egy dolog. Vannak olyanok, amelyekről azt hisszük, hogy egy rakás frissen kinyomott cseppfolyós fekáliát nem ér, mert gagyi, vagy annak hangzó címe van, s közben pedig egy szórakoztató alkotással állunk szemben. És persze vannak olyanok, melyek egyből behúznak minket a csőbe egy jó hangzó elnevezéssel aztán pedig csak nézünk magunk elé, mert egyszerűen akkorát csalódunk, hogy két napig fáj a virtuális arcunk attól a nagy pofára eséstől, melyet kénytelenek vagyunk elszenvedni.
És mit is takar a The Plan elnevezés? Egy körülbelül öt perc alatt kijátszható légyszimulátort. Igen, igen. A középpontban valóban az az idegesítő élőlényről van szó, melyek berepülnek a nyitott ablakon, ajtón, majd pedig azzal kergetik emberek sokaságát őrületbe, hogy épp akkor szállnak rá a monitorra, tévére amikor mi épp nézünk, játszunk rajta valamit, s épp azért pengeti a képzeletbeli idegrendszerünk húrjait, mert a kis disznó nem hogy egy helyben maradna, hanem még mászkál is. És akkor még nem is esett szó arról, amikor felkapcsoljuk a lámpát, és ott köröz körülötte. Habár tény, hogy annál pofátlanabb húzása egyik kis rohadéknak sincsen, mint amikor ránk szállnak, s ott apró “keringőt” végeznek, mi pedig egy határozott mozdulattal odacsapunk. Ugyan nem találjuk el, de legalább megmarad a tenyerünk nyoma az adott helyen. A horror teljes megtestesítője eme élőlény pár milliméteres nagyságával, hisz elég csak abba belegondolni, hogy eme apró teremtmények kedvenc táplálékuk a fekália, s miután kedvükre teletömték magukat van képük ránk szállni….

Tovább

Mikor számítunk rasszistának?

Hogy más ez a nyár, mint a többi biztos.
Egyelőre próbálom élvezni, már amit lehet belőle. Illetve igyekszem az összes szabadidőmet arra fordítani, hogy minél jobban tudjak kikapcsolódni. Sajnálatos módon utóbbi nem nagyon megy, főleg annak fényében, hogy lassan már a munkahelyemre járok pihenni, s ez már elég gáz véleményem szerint. Főleg abban, hogy mindezt az itthoni állapotnak, illetve a költözésből fakadó problémáknak köszönhetem.
Igazából nem nagyon akartam “helyzetjelentés” kategóriába illő bejegyzést írni pár hete, mert úgy vagyok vele, hogy vannak bizonyos dolgok, melyek nem valók nyilvános felületre, főleg azért sem, mert az anonimitásomat azért szeretném megőrizni. Ebből fakadóan pedig akadhatnak az épp aktuális történéseknek fekete részei, melynek köszönhetően az általam nyilvánossá tett bejegyzés tartalmi szempontból gyakorlatilag értelmezhetetlen lenne. Mivel egyébként is már aktuális lenne egy kis “helyzetjelentés”, így úgy gondoltam neki futok még egyszer, hogy hátha sikerül olyan bejegyzést írni, mely minden  szempontból tökéletes. Számomra.

Szóval miről is van szó? Gyakorlatilag arról, hogy már nyár elején kiderült, hogy költözés lesz a nóta vége. Annak idején lakbért kellett fizetnünk a régi lakhelyünkön, ahol tulajdonos váltás miatt jött szóba költözés. Ennek van már legalább több, mint tíz éve, hogy ide költöztünk. Tulajdonjog, illetve lakbér nélkül, de barátságos környezetbe. Természetesen kompromisszumokat kellett kötni a többi lakótárssal, de ezzel különösebb gond nem volt egy ideig, hisz örültünk annak, hogy az általunk használt költségeket kell fizetni, s a lakhatás biztosított. Sőt! Stabil. Tartja a mondás, hogy két dolog biztos: az adó, és a halál. Jelen esetben is fennáll ez a dolog, ugyanis a tulajdoni jogviszonynak köszönhetően kisebbségnek sikerült házrészt szerezniük, így tudatosult bennünk a jövő, amit nem szeretnénk átélni. A második pofára esés akkor következett, amikor jó barátnak vélt ismerősről kiderült, hogy nem túlságosan gerinces alak, ugyanis kezdetben eléggé hízelgőnek tűnt, hogy miért is nem költözünk hozzájuk, hisz nekik amúgy is nagy területen elhelyezkedő házuk van, elférnénk ott. A döntés megszületett, az előkészületek el is kezdődtek. Majd költözés előtt nem sokkal kiderült, hogy a gerinces embernek ismert barátunk nem is olyan jó, illetve nem is nevezhető barátnak. Ugyanis a vállalhatatlan költségek mellett személyi szabadságunk nagy része is oda lett volna, így én voltam az, aki sztornózta az egész költözést, így maradtunk jelenlegi helyünkön.
Öt éve indítottam útjára a blogot. Korábban még próbálkoztam naplóírással, hosszú évekig vezettem is őket, majd rájöttem, hogy a személyes dolgok leginkább csak rám tartoznak. Ezért is semmisítettem meg őket nyom nélkül, habár érdekes dolog lenne őket visszaolvasni, hogy vajon mennyit is változtam azóta. A virtuális naplómat azonban már úgy indítottam útjára, hogy abban az esetben, ha a személyazonosságom nyilvánosságra kerülne, akkor se legyen belőle problémám. Emellett pedig az írásaimmal kapcsolatban továbbra is megtudjam őrizni a személyazonosságomat, főleg alapul véve azt, hogy rajongóknak megalapított, és azóta is folyamatosan frissülő weboldalamon használt nicknevem megegyezik itt használttal. Öt év hosszú idő, azért nemrég visszaolvastam korábbi bejegyzéseimet, s akadtak olyanok, amelyeken jót derültem. Jó példa a négy évvel ezelőtti írásom, melyben azon lepődtem meg, hogy mennyire egyszerűen mondták meg nekem, hogy ennyi volt a munkaidőm, nem kell többet jönnöm. Bevallom még egy kicsit jót is nevettem, hogy miket hittem elsőre. Ahhoz képest ezen a téren teljesen megváltoztam.

Visszatérve a tartalmi részhez eddig nagyon kegyes sorsom volt, ugyanis megtudtam azt csinálni, amit a többi ember nem egy olyan fizetés mellett, mint az enyém volt. Spórolni, s megvenni különböző műszaki cikkeket, illetve némi kikapcsolódásra is költeni strand, csavargás, mozi mellett. Persze volt olyan, hogy igencsak meg kellett húzni a nadrágszíjat nekem, de ugye ez nem volt olyan nehéz, ha csak minimális költségek voltak a vállamon. Minap gondolkozva pedig azt kell mondanom most érzem azt, hogy tényleg felnőttem. És nem csak azért, mert megtanultam, hogy az élet nem kegyes hozzám, s hogy milyen gusztustalanok is tudnak lenni az emberek olykor, hanem azért is, mert megtanultam olyan döntéseket hozni, amelyhez nem kis felelősség jár. És miért is írom ezt? Ugyan van ingatlanunk, de annak elhelyezkedése olyan, hogy munkába járás számomra vállalhatatlan lenne. Így én voltam az, aki idézőjelesen az asztalra csapott, s közölte a tényállást: albérlet kizárva, veszünk házat. Hitelre.
Rengeteg negatív példa van előttem, előttünk, akik azt gondolták, hogy majd ilyen húzással majd biztosított lett a lakhelyük, de közben már utcára kerültek. Tény, de mivel a családból én vagyok az egyetlen, aki képes ezeket a dolgokat átlátni, így én lettem az, aki ennek utána nézett, s el is indította a folyamatot. Az ügyintézőm egyébiránt roppant aranyos, s kedves (bár muszáj neki annak lennie), s hitelképességem teljes mértékben pozitív. Egyelőre az értékbecslés szakaszában tart a dolog, bár próbálom siettetni a dolgot, hogy minél előbb megvalósulhasson az esetleges költözés. Viszont furcsa érzés az, hogy ez az első teljesen önálló döntésem, melynek köszönhetően a későbbi életemre kihatással lehet ennek a dolognak a következménye. Legyen az akár negatív, akár pozitív.  Hogy a jelenlegi problémába ne futhassunk bele a város másik vége lett végül a költözés célhelye, így végül jelenlegi környezetünktől, szomszédoktól teljesen elhatárolódunk majd. Ennek lényegi része pedig az, hogy teljesen meg kell tanulni önállósodni. A jelenlegi ingatlan megtekintésekor persze érdeklődtünk, de szerencsére pozitív volt a visszajelzés, hogy élnek-e a környéken a kisebbséghez tartozó emberek. Szerencsére (még) nem.

Ezen eléggé elméláztunk itthon is, illetve a munkahelyen is, s erre még rátett pár lapáttal az videómegosztó portálokon látható videók is, hogy mennyire is lehet az ember toleráns a kisebbséggel. Véleményem szerint nem lehet az embereket szelektálni különböző külső tulajdonságok alapján, s azt korábban is többször mondtam, hogy nem az a kisebbség, aki kívülről magán hordozza a fizikai jegyeket, hanem az, aki úgy él. A probléma csak az, hogy életem során eddig csak olyanokkal találkoztam, akivel pórul jártam, vagy pedig félni kellett tőle. És ez baj. Ebből fakadóan pedig nem tudom nem azt mondani, hogy nem utálom őket, hisz kizárólag negatív tapasztalatom van velük kapcsolatban. Habár lightos történet a miénk ahhoz képest amiket láttam, olvastam rólunk az interneten, s nem is olyan megyében, városban élek, ahol nagy számban fordulnának elő. Viszont azt én is viccnek tartom, hogy meg kell őket különböztetni, s ennek köszönhetően pozitív diszkriminációban kell őket részesíteni, melynek eredménye, hogy mindent megtehetnek. Az már a no comment kategória, hogy ha kiejti az ember a “c” betűvel kezdődő szót, már rasszistának bélyegzik meg. Tehát az olvasottak alapján én rasszista lennék?
Eme dolog persze rányomja a bélyegét a mindennapokra, így nem igazán tudok jól szórakozni. Persze megpróbálok, de mindig jön össze, főleg akkor nem, amikor valamit eltervezek ,s nem úgy sül el. Jelen pillanatban a hitel, s annak a költsége, ami terhel engem, de egyelőre bizakodó vagyok, hogy hamar megoldódik, s megjelenik az alagút végén a fény. Mert az egy dolog, hogy játékokban én vagyok a nagy harcos, de azért ezt nem szeretném átültetni a való életbe. Szerencsére azért akadtak nyugodtabb napok, amikor nem épp a fentebb leírt probléma volt terítéken, így az Uncharted második részének is neki tudtam kezdeni, illetve a mai napon a Dawn Of The Planet Of The Apes is megvolt. Utóbbival kapcsolatban rendkívül pozitív a véleményem. Elsősorban pont azért, mert immáron beigazolódott, hogy délelőtt kell menni filmet nézni. Egyrészről ilyenkor iszonyatosan kevesen vannak, másrészről pedig kulturált emberek mennek el ilyenkor megnézni egy-egy alkotást, melynek köszönhetően nincs csámcsogás, büfögés, illetve más ember szagának az “aromáját” sem kell magamévá tennem légzés útján.

Mit remélek?
Azt, hogy hamar megoldódik a költözési kálvária.

Immáron biztos: Jön a Jurassic World!

Aki figyelemmel követi a blogon található bejegyzéseimet, annak azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy mennyire megfogott, s gyermekkorom egyik meghatározó filmélményévé nőtte ki magát a Jurassic Park trilógia, melynek záródarabja 2001 szeptemberében startolt a mozikban, s vegyes érzelmeket váltott ki rajongókból, kritikusokból egyaránt. Jogosan.
Sok helyen írták már, hogy érkezik a negyedik rész, amiről jelen pillanatban ellentétes hírek keringenek a neten. Egyik teória szerint folytatás, másik szerint pedig teljes reboot lesz. Látjuk. Reklámanyag viszont már van dögivel:

 

Azt hiszem ez jó vásárlás volt!

Szoftver frissítés utáni helyzet:

Nagyjából egy hónapja írtam le, hogy hogyan is lettem boldogtalanul boldog egy Xperia SP tulajdonosa. Azóta érkezett rá egy szoftver frissítés, melynek köszönhetően az én használatomban (nincsenek teletömve különböző applikációkkal, nem játszom rajta, internet naponta maximum csak fél órányi van rajta használva, emellett kizárólag zenehallgatás, telefonálás, sms-ezés van stb.) a legmagasabb üzemidő töltés nélkül a több, mint négy napnyi készenlét. Lehet elérném még az öt napot is, de mivel holnap reggel munka, így este már töltőn lesz a kicsike. 🙂

Sailor Moon Crystal – 1×01 (Pilot)

Tényleg ennyire nincs ötlet?? Már nincsen a készítőknek fantáziájuk, tehetségük?? Egyre inkább az ember csak azt látja filmek, sorozatok, játékok és zenék között is, hogy a korábbi alkotások újrafeldolgozása jelenik meg a szórakoztató iparban, melyekből már annyi van, hogy akár egy átlagos családi ház padlását is képes volna megtölteni. Nem arról van szó, hogy nem lehet szórakoztató egy újabb feldolgozás más rendező, készítő szemszögéből, de azért várnék már valami ötletességet is újabb alkotások terén. Vagy a régit turbózzuk fel, vagy pedig folytatjuk ahol abbahagytuk. Eredeti ötletnek nyoma sincs.
Egy hónappal ezelőtt lőttem ki a virtuális térbe a Sailor Moon első évadáról egy írást, mely mögött igazából nem volt semmi más, mint nosztalgiázás. Gyermekként szerettem, felnőttként szórakoztató volt. Igazából az egész széria újranézéséhez két dolog kellett: egyrészt egy hír, mely szerint az alap széria kap egy reboot-ot, illetve ehhez kapcsolódó jó pár korábbi videó, mely meghozta a kedvemet. Jól szórakoztam, úgy voltam vele, hogy elleszek egy darabig, míg nem jön az új. Az új megérkezett. Ismereteim szerint 26 epizódos lesz, mellőzve lesznek a töltelék epizódok, s a részek pedig két hetente érkeznek majd (az tudósok is között egy év egy évad). S bemutatkozott a Sailor Moon Crystal, amitől nem estem hanyatt. Nagyon nem.

Tovább

Minuscule – Valley The Lost Ants (2014)

Magyar cím: Csodabogarak – Az elveszett hangyák völgye

Felnőtt fejjel azért néha visszamegyek gyerekbe, amikor megnézek egy animációs filmet. Az igazság az, hogy mostanság már úgy készülnek ezek, hogy kivétel nélkül legyen benne rejtett felnőtt tartalom. Egyértelmű, hogy ez legtöbbször a moziban bemutatott címeknél van jelen, hisz ezzel elérhető az, hogy a gyártónak sokkal több bevétele legyen, mint ha csak kizárólag gyermekek számára készült volna. Ugyan időm lassan tényleg elég kevés, így ezt legtöbbször a filmekre töltött időm bánja. A mozifilmek többször szem előtt vannak, hisz az embernek elég elmenni a helyi pláza posta részére, hogy befizessen csekket, feladjon levelet, hisz ott kisebb a sor, s rögtön belebotlik pár érdekes plakátba, ami elegendő arra, hogy felkeltse a figyelmét az adott alkotásra. Persze hozzáteszem, hogy van mikor ez sem elég ahhoz, hogy egy-egy cím elkerülje a figyelmemet.
Azonban akadnak olyan idők, amikor egyszerűen nem vagyok hajlandó, vagy nem tudok felkelni a tévé előtt, s film maratont tartok. A kevés szabadidőmet aranyban mérem, így azok a filmek, melyeket még nem láttam többnyire akár hetekig is itt figyelnek a merevlemezemen mire erőt veszek magamon, hogy megnézzem őket. Általában előzetes, vagy a filmből látott képek alapján választom ki melyet nézek meg, illetve “tapsolom” le a virtuális tárhelyekről. Semmit nem tudtam erről az animációs filmről, s csupán a látott képek alapján döntöttem úgy, hogy majd egy esős napon tökéletes lesz arra, hogy majd elüssem azokat az órákat, melyek unalommal telnének egyébként. Semmilyen elvárást nem támasztottam ezzel kapcsolatban, s talán lehet ez is szerepet játszott abban, hogy pozitívan csalódtam. Méghozzá elég nagyot.

Tovább

Melyik éned az igazi: virtuális vagy a való életbeli?

“Az én időmben…”  – úgy vélem nincs olyan ember, aki ne hallott volna ilyen mondatkezdést valamelyik ismerőse szájából. Amikor ilyen mondatkezdést olvas, vagy hall az ember akkor rögtön idős emberekre asszociál. Az igazság azonban az, hogy olyan gyors ütemben fejlődik a világ, hogy ha bizonyos dolgokról van szó akkor egyre sűrűbben kezdem így a mondatomat. Ebben a legérdekesebb dolog az, hogy bő három évem van még a harmincadik életévem betöltéséhez, s így nem is mondható rám, hogy középkorú, vagy időskorú lennék.
Azt mindenki tudja, hogy ami felkerül a világhálóra az többnyire ott is marad függetlenül attól, hogy letöröljük onnan. Ennek okán logikusan, s következetesen teszek közé hozzászólást, bejegyzést vagy bármi mást. Ebből fakadóan akadnak olyan dolgok, melyeket nem fejtek ki bőven, s ennek egyetlen oka a magánélet védelme, mely úgy vélem rám tartozik. Nem is mennék bele pont ezért részletekbe, de azt elmondhatom, hogy jelenleg sokkal több lehetőségem van arra, hogy minőségibb, s nyugodtabb életet éljek, hisz gyermekkorom koránt sem volt megfelelő, vagy épp gyermeknek való. Azonban nem tudom nem kijelenteni, hogy ha esélyem lenne, akkor nagyon sok mindent ismét átélnék, mert nagyszerű emlékek lettek. Emlékszem arra, amikor először mentem iskolába, s mennyi mindent csináltunk az udvaron, főleg a fára mászásra értem. Tiltott dolog volt, s nem is értettem miért, persze később megvilágosodtam, hogy a tanárunk felelőssége volt, hogy ne történjen bajunk, s ebből az ártatlan dologból bizony akár kemény csonttörések lehettek volna. Szerencsére ilyen nem történt. Ott voltak a különböző mesefilmek, amelyekért rajongtunk, s másnap ez volt a téma. Vagy épp a tamagotchi őrület, amelyért szinte mindenki megvolt bolondulva. A különböző üdítőitalok, cégek, melyek mára már megszűntek létezni. De ide sorolnám az iskolakezdéseket is, melyeket nem vártunk, ezzel szemben a szünetek megváltásnak bizonyultak. Stresszlevezetőnek rendkívüli volt az udvaron történő fogócska, vagy az iskola utáni bicajozás, mely nyári estéken sötétedésig tartottak. És persze a legsokkolóbb dolog, amikor tizenöt éves osztálytársunk szemünk láttára csókolózott.

Ahogyan sokak, úgy engem is berántott a népszerű közösségi portál, mely a Facebook nevet képviseli. Mindenki köpködi, de az emberek többsége fenn van természetesen. Számomra a legnagyobb előnye, hogy régi osztálytársak, tanárok is megtalálhatóak az ismerőseim között. Az iskola szünet megkezdése előtt egyik tanárom töltött fel pár képet, melyet a közeli játszótéren készített. Ahogyan néztem körülbelül hatodikos gyerekek lehettek. Ahogy számoltam húszan lehettek, de szinte mindegyik kezében volt telefon. Persze mindenki megvolt jelölve, így szinte majdnem minden gyereknek volt adatlapja. Hajtott a kíváncsiság, így megnéztem őket. Valahol elborzadtam a látottakon, hogy mennyire virtuális életben élik az életüket. Ekkor elgondolkoztam, hogy én mennyire is a technikai eszközök bűvkörében élek. Aznap megvolt minden általam látogatott oldal olvasgatása, s az oda érkezett hozzászólásoknál eszembe ötlött valami.
Ezeknek az embereknek melyik énjük az igazi? Virtuális vagy a valódi?

Tovább

Harry Potter: A teljes sorozat

Azt hiszem én is azon személyek egyike vagyok, akit annak idején egyáltalán nem kapott el a Harry Potter-láz. Tény és való, hogy a nevet hallottam többször is, de valahogy nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Az, hogy most minek számít nem igazán foglalkoztat, de annak idején – mint ahogyan most is jellemző rám – nem igazán szerettem könyveket olvasni. Így az életemből ki is maradtak gyönyörű módon a regények. Első vizuális élményem mégis egy előzetes, illetve egy beszélgetés, amely a biológia tanárnőm és az osztály legjobb tanulója között zajlott nem sokkal karácsony előtt, melynek központi témája az volt, hogy mennyire is volt könyv hű az első rész. Ugyan én is végighallgattam ezt a beszélgetést, de ennek ellenére nem éreztem semmiféle belső késztetést, hogy otthon jelezzem igényemet a moziba való látogatás miatt.
Nem is nagyon foglalkoztam sem a filmmel, sem pedig a könyvekkel egészen addig, míg az egyik hazai kereskedelmi csatorna nem tűzte műsorára az első részt. Ekkor a filmsorozat már javában a harmadik epizódjánál tartott, s itthon meglepő egyetértést volt azzal kapcsolatban, hogy bizony ezt rögzíteni kell. Annak ellenére, hogy az alaptörténet nem tetszett, s nem is keltette fel az érdeklődésemet meglepődve fogadtam, hogy mégis remekül szórakoztam rajta. Természetesen én is felvettem a fonalat a történettel kapcsolatban, habár a könyveket továbbra is kihagytam az életemből leginkább azért, mert nem is lett volna megfelelő anyagi hátterem azok beszerzésére, illetve nekem elegendő volt a vizuális tartalom is. Aztán tíz éves pályafutása után a széria leköszönt 2011 nyarán, s én is lezártnak tekintettem. Persze az új TV vásárlása után nem volt kérdés, hogy ez az egyik cím, amit már magáért a látványért be kell szerezni HD formátumban, ami sikerült is. Azóta lemezre felírva hevert a polcomon, s az újranézésnek a legkisebb szikrája nélkül. Ahogyan az lenni szokott persze én is “csavarogtam” az interneten, még olyan bejegyzésre nem akadtam, melynek központi témája a címbeli mű volt. Mivel egyben egyébként sem láttam az összes részt, így az a fajta érzés fogalmazódott meg bennem, hogy talán hallgatnom kellene pár rajongóra, miszerint igazi élmény az, s úgy áll össze rendesen a kép, ha minden egyes epizódot egymás után nézi meg az ember. Nos, hallgattam rájuk. Igazuk volt.

Tovább