Miért utálok moziba járni?

A filmes írásaimban az esetek többségében megemlítem, hogy a szóban forgó alkotást hol is tekintettem meg. Általában szót ejtek a miértekről, azaz miért itthon néztem meg, vagy miért a moziban. Ami egyébiránt azért is érdekes, mert átlagban kevés film szokott érdekelni, s mivel időmbe beleférne, és anyagilag is megengedhetném magamnak, de az esetek többségében mégis kimarad a mozizás. Ennek pedig egyetlen oka van: gyakorlatilag utálok moziba járni. Eme bejegyzés keretében összeszedem, hogy mik azok a hatások, amelyek engem érve a moziteremben csak nagyon indokolt esetben veszek jegyet és megyek el filmet nézni.

Continue reading

Netcelebek pöcegödrében: A Molnár Krisztián-akta

Idén májusban volt immáron 7 (!!) éve annak, hogy elkezdtem írni a saját blogomat. Érdekes visszaolvasni részemről jó pár az induláskor keletkezett bejegyzésemet, hogy azóta mennyit is változtam sok mindenben. Főleg úgy, hogy mélyebb magánéleti tartalommal nem bír ez a blog.
Mikor elérhetővé vált az internet hozzáférés itthon is azonnal elkezdtem mindenféle oldalakra felmenni. Szerencsére nem a pornó oldalak kötöttek le, hanem olyan közösségi oldalak, fórumok, ahol ismerkedni lehet másokkal. A kialakult közösségeknek köszönhetően eljutottam oda, hogy sok fórum már olyan volt, mint a virtuális világban a második otthonom, ahová hazatérek minden egyes nap megnézni, hogy mi is történt azokkal, akikkel belaktam az adott netes címen alakult világot. Ebből fakadóan jó pár ismeretségre szert tettem, továbbá egyes helyeken már szinte kritikai és teszt jellegű hosszú hozzászólásaim születtek, amelyek szinte mind az enyészeté váltak miután ezek az oldalak megszűntek. Időközben persze eljutottam blogokra is, s úgy döntöttem indítok magamnak is egyet. Egyet azonban szem előtt tartottam: egy átlagos webhely legyen, melynek legyen személyessége, s kiemelkedjen picit a többi előtt. De ennek fényében mégis legyen anonim, hogy a későbbiekben ne okozhasson problémát a magánéletemben, munkahelyemen egy-egy bejegyzésem, de mégis figyelemfelkeltő legyen.

Mindeközben persze elindult egy egyszerűbb módja a bloggolásnak: Vlog. Tulajdonképpen az adott blogger írás helyett videóban teszi közzé a mondanivalóját, melyet a nézőinek szán. Ezt lehet jól csinálni, illetve rosszul is. Ha úgy alakul lehet némi profitot szerezni ezzel, vagy akár rajtunk röhöghet az ország. Nagyjából fél éve annak már, hogy a Gyakori kérdések oldalán találkoztam egy olyan kérdéssel, mely szerint mit gondolnak a válaszolók Molnár Krisztiánról. Mivel az olvasók kaphattak kis segítséget ki ő, így az első három videója alapján a döbbenet lett rajtam úrrá. A három videó miatt a Youtube folyamatosan az ajánlott sávba tesz legalább egy videót, melyet ő csinált, vagy róla szólt, így párat már láttam.

Continue reading

Sorozatfüggőség a mindennapokban

Nagyon sok sorozatos híreket olvasok. Azonban leginkább csak felszínesen figyelem őket, ugyanis a véleményemet már a blog létezése óta ide írom, mint sem más oldalakra. Publikálás előtt azért elolvasom, hogy minden megfelel-e az én elvárásaimnak, illetve még olykor korábbi bejegyzéseimet is visszaolvasom. Azonban, ha megnézem a blog tartalmát, illetve hogyan is épül fel a már lassan hat éve vezetett blog, olykor eszembe jut, hogy vajon milyen hamis kép alakulhat ki abban, aki ide téved. Tehát arra gondolok, hogy ránézésre egy virtuális világ függőségében szenvedő személyről lenne szó.

Már régóta gondoltam, hogy egy ilyen bejegyzést is ideje volna már megejteni. Legfőképpen azt, hogy hogyan lehet a virtuális szórakozást beépíteni úgy a mindennapi életbe, hogy ne legyenek annak negatív következményei.

tvs01

Continue reading

A boltok nyitva tartásának szabályozásáról szubjektíven!

Még tavaly ősszel fogadták el azt a törvényt, mely szerint szabályozni kell a boltok nyitva tartását. Az indok első körben az, hogy a családok több időt tudjanak együtt tölteni. Az intézkedés következménye a pozíciók megszűnése a munkaerő többlet miatt, illetve a kereskedelemben dolgozók bérének csökkenése. Ebből fakadóan nagyon sokan felszólaltak, hogy miért is lenne jó egy olyan intézkedés, amelynek rengeteg negatív következménye van, illetve olyan emberek életét is megnehezíti, akik nem is a kereskedelemben dolgoznak.

A megvalósítás pedig előző hónap közepén lépett életbe. Azok, akik nyomon követték az eddigi bejegyzéseket nyilván tudják, hogy jómagam is kereskedelemben dolgozok. Valahol pont ezért is bosszant egy olyan törvény megalkotása, amely engem is érint, ellenben semmiféle lehetőség nem volt arra, hogy véleményt nyilváníthassak ez ügyben, mondjuk egy népszavazás keretén belül. Már korábban is terveztem megírni eme bejegyzést, de most jutottam el oda, hogy tapasztalatot tudjak belefűzni.

zt00

Continue reading

Exkluzivitás felsőfokon, avagy mennyire jövedelmezőek az exkluzív címek?

Nemrégiben lezajlott a Gamescon, ami azért tartogatott nem kis meglepetéseket. Még nekem is. És mindezt mondom úgy, hogy továbbra is azt vallom, hogy akadnak olyan címek, amiket szeretek, és/vagy kijátszottam, de nagyjából itt véget is ér az én “szerelmem” a virtuális játékok irányába.
Körülbelül 7-8 évvel ezelőttig eléggé csúnya szemmel néztem a konzolokra. Első körben váltig megvoltam győződve arról, hogy a billentyűzet & egér kombináció olyan  kényelmi funkciót jelent, amit nem lehet sárba tiporni. Emellett persze sokakhoz hasonlóan én is beálltam a “csataárokba”, hogy értelmetlen virtuális harcomat megvívjam a konzolpártiakkal, esélytelenül. Persze ehhez az érzéseimhez azért javarészt hozzájárult egy negatív fórumos tapasztalat, melyben szembe kerültem a tulajdonosokkal, akik ugyebár nem nézték jó szemmel a felhasználók számítógépes hozzászólásait, hisz Sony imádatuk tagadhatatlan volt. A már nem létező oldal máig megmaradt tagjai még persze emlékeznek mekkora harcok folytak belül is, de a konkurenciával szemben is, de azóta érzelmi vonala gyakorlatilag megszűnt létezni. Én is idősebb lettem azóta, s konzol utálatom szinte megszűnt. Nem is véletlen, hogy beruháztam egyre, habár tény, hogy mind játékok, mind gépek tekintetében megvártam a leárazásokat, illetve szinte a konzol kifutását. Bár igaz, hogy a vásárlás mögött az exkluzív címek álltak. Ebből azért valamennyire sejthető, hogy mennyire is éri meg egyetlen egy platformra fejleszteni.

Continue reading

A nagy bevásárlás – Azaz biztos, hogy a vevő az Isten???

Sok férfitársamhoz hasonlóan valahogy én sem rajongok a vásárlásért. Amennyiben műszaki termékről van szó, mely engem érint természetesen úgy pattanok fel a bringámra, s indulok útnak, hogy valószínűleg egy traffipax sem tudná bemérni a sebességemet. Az internet térhódításának köszönhetően a vásárló könnyen tud tájékozódni, hogy hol tud bizonyos dolgokat megvásárolni, illetve mely az az üzlet, ahová bátran bemehet. Nyilván egy kisebb üzletet nem igazán tud bemérni a virtuális világban, de teszem azt egy üzlet lánccal ezzel szemben már elég nagy esélye lehet.
Mivel nem vagyok eleresztve én sem anyagilag, így számomra is fontos, hogy amire szükségem van, vagy meg szeretnék vásárolni azt hol lehet kapni, illetve a vásárlás helyei közül hol tudom minél olcsóbban megszerezni. Gondolom mindenki tisztában van azzal, hogy a multinacionális vállalatok miatt a kisebb boltok egyre inkább háttérbe szorulnak, s a megélhetésük, fenntartásuk miatt olykor elég nagy árréssel dolgoznak. Így nagyon sokszor maradnak a nagyobb üzletek, melyek pofátlanul olcsón adnak bizonyos termékeket. Mivel sokszor a kényszer szüli ezeket a vásárlásokat, így sokszor kötök itt ki, habár nem igazán érzem magam kedvezően. Természetesen én is olvastam nagyon sok mindent online, hogy hogyan is csalnak, hazudnak a vevőknek, illetve hogyan is akarják a potenciális vásárlót átvágni. Tény és való, ez létezik. Viszont jómagam is kerültem már konfliktusba más vásárlóval méghozzá úgy, hogy pont ő volt az hibás. De volt már olyan is, amikor segítséget kellett kérnem egy eladótól, aki épp vitatkozott egy vásárlóval, hogy ő nem bontja ki az általa kinézett fülhallgatót. A vásárló pedig nem akarta megérteni, hogy egy másik potenciális vevő nem biztos, hogy elviszi a kiszemelt fülhallgatót, ha az  más ember váladékát tartalmazza, ha a jelenlegi tranzakció meghiúsul. Ekkor azért megfordult a fejemben, hogy biztos, hogy a vevőnek kell magának Istennek lennie a kereskedelem szempontjából?

Continue reading

Mikor számítunk rasszistának?

Hogy más ez a nyár, mint a többi biztos.
Egyelőre próbálom élvezni, már amit lehet belőle. Illetve igyekszem az összes szabadidőmet arra fordítani, hogy minél jobban tudjak kikapcsolódni. Sajnálatos módon utóbbi nem nagyon megy, főleg annak fényében, hogy lassan már a munkahelyemre járok pihenni, s ez már elég gáz véleményem szerint. Főleg abban, hogy mindezt az itthoni állapotnak, illetve a költözésből fakadó problémáknak köszönhetem.
Igazából nem nagyon akartam “helyzetjelentés” kategóriába illő bejegyzést írni pár hete, mert úgy vagyok vele, hogy vannak bizonyos dolgok, melyek nem valók nyilvános felületre, főleg azért sem, mert az anonimitásomat azért szeretném megőrizni. Ebből fakadóan pedig akadhatnak az épp aktuális történéseknek fekete részei, melynek köszönhetően az általam nyilvánossá tett bejegyzés tartalmi szempontból gyakorlatilag értelmezhetetlen lenne. Mivel egyébként is már aktuális lenne egy kis “helyzetjelentés”, így úgy gondoltam neki futok még egyszer, hogy hátha sikerül olyan bejegyzést írni, mely minden  szempontból tökéletes. Számomra.

Szóval miről is van szó? Gyakorlatilag arról, hogy már nyár elején kiderült, hogy költözés lesz a nóta vége. Annak idején lakbért kellett fizetnünk a régi lakhelyünkön, ahol tulajdonos váltás miatt jött szóba költözés. Ennek van már legalább több, mint tíz éve, hogy ide költöztünk. Tulajdonjog, illetve lakbér nélkül, de barátságos környezetbe. Természetesen kompromisszumokat kellett kötni a többi lakótárssal, de ezzel különösebb gond nem volt egy ideig, hisz örültünk annak, hogy az általunk használt költségeket kell fizetni, s a lakhatás biztosított. Sőt! Stabil. Tartja a mondás, hogy két dolog biztos: az adó, és a halál. Jelen esetben is fennáll ez a dolog, ugyanis a tulajdoni jogviszonynak köszönhetően kisebbségnek sikerült házrészt szerezniük, így tudatosult bennünk a jövő, amit nem szeretnénk átélni. A második pofára esés akkor következett, amikor jó barátnak vélt ismerősről kiderült, hogy nem túlságosan gerinces alak, ugyanis kezdetben eléggé hízelgőnek tűnt, hogy miért is nem költözünk hozzájuk, hisz nekik amúgy is nagy területen elhelyezkedő házuk van, elférnénk ott. A döntés megszületett, az előkészületek el is kezdődtek. Majd költözés előtt nem sokkal kiderült, hogy a gerinces embernek ismert barátunk nem is olyan jó, illetve nem is nevezhető barátnak. Ugyanis a vállalhatatlan költségek mellett személyi szabadságunk nagy része is oda lett volna, így én voltam az, aki sztornózta az egész költözést, így maradtunk jelenlegi helyünkön.
Öt éve indítottam útjára a blogot. Korábban még próbálkoztam naplóírással, hosszú évekig vezettem is őket, majd rájöttem, hogy a személyes dolgok leginkább csak rám tartoznak. Ezért is semmisítettem meg őket nyom nélkül, habár érdekes dolog lenne őket visszaolvasni, hogy vajon mennyit is változtam azóta. A virtuális naplómat azonban már úgy indítottam útjára, hogy abban az esetben, ha a személyazonosságom nyilvánosságra kerülne, akkor se legyen belőle problémám. Emellett pedig az írásaimmal kapcsolatban továbbra is megtudjam őrizni a személyazonosságomat, főleg alapul véve azt, hogy rajongóknak megalapított, és azóta is folyamatosan frissülő weboldalamon használt nicknevem megegyezik itt használttal. Öt év hosszú idő, azért nemrég visszaolvastam korábbi bejegyzéseimet, s akadtak olyanok, amelyeken jót derültem. Jó példa a négy évvel ezelőtti írásom, melyben azon lepődtem meg, hogy mennyire egyszerűen mondták meg nekem, hogy ennyi volt a munkaidőm, nem kell többet jönnöm. Bevallom még egy kicsit jót is nevettem, hogy miket hittem elsőre. Ahhoz képest ezen a téren teljesen megváltoztam.

Visszatérve a tartalmi részhez eddig nagyon kegyes sorsom volt, ugyanis megtudtam azt csinálni, amit a többi ember nem egy olyan fizetés mellett, mint az enyém volt. Spórolni, s megvenni különböző műszaki cikkeket, illetve némi kikapcsolódásra is költeni strand, csavargás, mozi mellett. Persze volt olyan, hogy igencsak meg kellett húzni a nadrágszíjat nekem, de ugye ez nem volt olyan nehéz, ha csak minimális költségek voltak a vállamon. Minap gondolkozva pedig azt kell mondanom most érzem azt, hogy tényleg felnőttem. És nem csak azért, mert megtanultam, hogy az élet nem kegyes hozzám, s hogy milyen gusztustalanok is tudnak lenni az emberek olykor, hanem azért is, mert megtanultam olyan döntéseket hozni, amelyhez nem kis felelősség jár. És miért is írom ezt? Ugyan van ingatlanunk, de annak elhelyezkedése olyan, hogy munkába járás számomra vállalhatatlan lenne. Így én voltam az, aki idézőjelesen az asztalra csapott, s közölte a tényállást: albérlet kizárva, veszünk házat. Hitelre.
Rengeteg negatív példa van előttem, előttünk, akik azt gondolták, hogy majd ilyen húzással majd biztosított lett a lakhelyük, de közben már utcára kerültek. Tény, de mivel a családból én vagyok az egyetlen, aki képes ezeket a dolgokat átlátni, így én lettem az, aki ennek utána nézett, s el is indította a folyamatot. Az ügyintézőm egyébiránt roppant aranyos, s kedves (bár muszáj neki annak lennie), s hitelképességem teljes mértékben pozitív. Egyelőre az értékbecslés szakaszában tart a dolog, bár próbálom siettetni a dolgot, hogy minél előbb megvalósulhasson az esetleges költözés. Viszont furcsa érzés az, hogy ez az első teljesen önálló döntésem, melynek köszönhetően a későbbi életemre kihatással lehet ennek a dolognak a következménye. Legyen az akár negatív, akár pozitív.  Hogy a jelenlegi problémába ne futhassunk bele a város másik vége lett végül a költözés célhelye, így végül jelenlegi környezetünktől, szomszédoktól teljesen elhatárolódunk majd. Ennek lényegi része pedig az, hogy teljesen meg kell tanulni önállósodni. A jelenlegi ingatlan megtekintésekor persze érdeklődtünk, de szerencsére pozitív volt a visszajelzés, hogy élnek-e a környéken a kisebbséghez tartozó emberek. Szerencsére (még) nem.

Ezen eléggé elméláztunk itthon is, illetve a munkahelyen is, s erre még rátett pár lapáttal az videómegosztó portálokon látható videók is, hogy mennyire is lehet az ember toleráns a kisebbséggel. Véleményem szerint nem lehet az embereket szelektálni különböző külső tulajdonságok alapján, s azt korábban is többször mondtam, hogy nem az a kisebbség, aki kívülről magán hordozza a fizikai jegyeket, hanem az, aki úgy él. A probléma csak az, hogy életem során eddig csak olyanokkal találkoztam, akivel pórul jártam, vagy pedig félni kellett tőle. És ez baj. Ebből fakadóan pedig nem tudom nem azt mondani, hogy nem utálom őket, hisz kizárólag negatív tapasztalatom van velük kapcsolatban. Habár lightos történet a miénk ahhoz képest amiket láttam, olvastam rólunk az interneten, s nem is olyan megyében, városban élek, ahol nagy számban fordulnának elő. Viszont azt én is viccnek tartom, hogy meg kell őket különböztetni, s ennek köszönhetően pozitív diszkriminációban kell őket részesíteni, melynek eredménye, hogy mindent megtehetnek. Az már a no comment kategória, hogy ha kiejti az ember a “c” betűvel kezdődő szót, már rasszistának bélyegzik meg. Tehát az olvasottak alapján én rasszista lennék?
Eme dolog persze rányomja a bélyegét a mindennapokra, így nem igazán tudok jól szórakozni. Persze megpróbálok, de mindig jön össze, főleg akkor nem, amikor valamit eltervezek ,s nem úgy sül el. Jelen pillanatban a hitel, s annak a költsége, ami terhel engem, de egyelőre bizakodó vagyok, hogy hamar megoldódik, s megjelenik az alagút végén a fény. Mert az egy dolog, hogy játékokban én vagyok a nagy harcos, de azért ezt nem szeretném átültetni a való életbe. Szerencsére azért akadtak nyugodtabb napok, amikor nem épp a fentebb leírt probléma volt terítéken, így az Uncharted második részének is neki tudtam kezdeni, illetve a mai napon a Dawn Of The Planet Of The Apes is megvolt. Utóbbival kapcsolatban rendkívül pozitív a véleményem. Elsősorban pont azért, mert immáron beigazolódott, hogy délelőtt kell menni filmet nézni. Egyrészről ilyenkor iszonyatosan kevesen vannak, másrészről pedig kulturált emberek mennek el ilyenkor megnézni egy-egy alkotást, melynek köszönhetően nincs csámcsogás, büfögés, illetve más ember szagának az “aromáját” sem kell magamévá tennem légzés útján.

Mit remélek?
Azt, hogy hamar megoldódik a költözési kálvária.

Melyik éned az igazi: virtuális vagy a való életbeli?

“Az én időmben…”  – úgy vélem nincs olyan ember, aki ne hallott volna ilyen mondatkezdést valamelyik ismerőse szájából. Amikor ilyen mondatkezdést olvas, vagy hall az ember akkor rögtön idős emberekre asszociál. Az igazság azonban az, hogy olyan gyors ütemben fejlődik a világ, hogy ha bizonyos dolgokról van szó akkor egyre sűrűbben kezdem így a mondatomat. Ebben a legérdekesebb dolog az, hogy bő három évem van még a harmincadik életévem betöltéséhez, s így nem is mondható rám, hogy középkorú, vagy időskorú lennék.
Azt mindenki tudja, hogy ami felkerül a világhálóra az többnyire ott is marad függetlenül attól, hogy letöröljük onnan. Ennek okán logikusan, s következetesen teszek közé hozzászólást, bejegyzést vagy bármi mást. Ebből fakadóan akadnak olyan dolgok, melyeket nem fejtek ki bőven, s ennek egyetlen oka a magánélet védelme, mely úgy vélem rám tartozik. Nem is mennék bele pont ezért részletekbe, de azt elmondhatom, hogy jelenleg sokkal több lehetőségem van arra, hogy minőségibb, s nyugodtabb életet éljek, hisz gyermekkorom koránt sem volt megfelelő, vagy épp gyermeknek való. Azonban nem tudom nem kijelenteni, hogy ha esélyem lenne, akkor nagyon sok mindent ismét átélnék, mert nagyszerű emlékek lettek. Emlékszem arra, amikor először mentem iskolába, s mennyi mindent csináltunk az udvaron, főleg a fára mászásra értem. Tiltott dolog volt, s nem is értettem miért, persze később megvilágosodtam, hogy a tanárunk felelőssége volt, hogy ne történjen bajunk, s ebből az ártatlan dologból bizony akár kemény csonttörések lehettek volna. Szerencsére ilyen nem történt. Ott voltak a különböző mesefilmek, amelyekért rajongtunk, s másnap ez volt a téma. Vagy épp a tamagotchi őrület, amelyért szinte mindenki megvolt bolondulva. A különböző üdítőitalok, cégek, melyek mára már megszűntek létezni. De ide sorolnám az iskolakezdéseket is, melyeket nem vártunk, ezzel szemben a szünetek megváltásnak bizonyultak. Stresszlevezetőnek rendkívüli volt az udvaron történő fogócska, vagy az iskola utáni bicajozás, mely nyári estéken sötétedésig tartottak. És persze a legsokkolóbb dolog, amikor tizenöt éves osztálytársunk szemünk láttára csókolózott.

Ahogyan sokak, úgy engem is berántott a népszerű közösségi portál, mely a Facebook nevet képviseli. Mindenki köpködi, de az emberek többsége fenn van természetesen. Számomra a legnagyobb előnye, hogy régi osztálytársak, tanárok is megtalálhatóak az ismerőseim között. Az iskola szünet megkezdése előtt egyik tanárom töltött fel pár képet, melyet a közeli játszótéren készített. Ahogyan néztem körülbelül hatodikos gyerekek lehettek. Ahogy számoltam húszan lehettek, de szinte mindegyik kezében volt telefon. Persze mindenki megvolt jelölve, így szinte majdnem minden gyereknek volt adatlapja. Hajtott a kíváncsiság, így megnéztem őket. Valahol elborzadtam a látottakon, hogy mennyire virtuális életben élik az életüket. Ekkor elgondolkoztam, hogy én mennyire is a technikai eszközök bűvkörében élek. Aznap megvolt minden általam látogatott oldal olvasgatása, s az oda érkezett hozzászólásoknál eszembe ötlött valami.
Ezeknek az embereknek melyik énjük az igazi? Virtuális vagy a valódi?

Continue reading

Kell-e Playstation 4 – Uncarted 4: A Thief’s end

Annak idején nagy meglepetés volt nekem, amikor ráakadtam az Uncharted egyik gameplay videójára. Már akkor is éreztem belül, hogy ez a játék nagyon kell nekem. Egyetlen egy nagy probléma volt vele, hogy konzol exkluzív volt, s PC-sként kimaradt belőle. Hozzászoktam ehhez a tudathoz, de idővel érkezett még pár érdekes cím erre a masinára, s mivel rendelkezett Blu-ray lemezek olvasásának lehetőségével, s mivel az ilyen típusú lejátszóm meghalt, végül úgy döntöttem: veszek egyet.
A fagyi jelen pillanatban ott nyalt vissza, hogy idővel megjelent a Playstation 4, s az idei E3-on pedig bejelentésre került az Uncharted 4: A Thief’s End. A játék egyébként nagyszerű, s a kérdés adott, hogy megéri-e ezért venni egy teljesen új konzolt, ha a meglévőt sem tudom teljesen kihasználni. A megjelenés jövőre van, így ezzel még ráérek gondolkodni. Egyelőre addig itt a játék előzetese:

A tökéletes szagminta, azaz a kunkorodó hónaljszőr története

Rengeteg embertípus létezik mind küllemre, mind pedig személyiségre is. Ezt alapul véve látott napvilágot az a teória miszerint két egyforma ember nincs kerek e világon. Azonban, ha az ember ebbe belegondol, akkor máris érdekes kérdések vetődhetnek fel benne ezzel kapcsolatban. Honnan erednek például bizonyos sztereotípiák, melynek alapjai épp hogy az emberi természet, személyiség? Kinézetről már nem is beszélve, hisz gondolom mindenki hallott már ikertestvérekről, akik külsőre teljesen egyformák.
Megragadva a fenti mondatsor lényegi részét elmondhatjuk, hogy nem csak személyiség, s külső létezik emberi civilizációt alapul véve, hanem életforma is. Hisz nem mindegy, hogy ki hogyan él, mennyi intelligenciával rendelkezik, s ezeknek köszönhetően pedig milyen képet is fest magáról. Ezeknek köszönhetően pedig akár csoportokra is osztható az emberi társadalom, melynél megfigyelhető, hogy kik azok az egyének, amelyek úgymond közutálatnak örvendenek szinte mindenhol, s még a legtoleránsabb ember is csak erősen tudja elnyomni a nemtetszését. Egyértelmű, hogy küllemre taszító embert könnyebben el lehet fogadni, mint egy olyat, akinek személyisége, életvitele több, mint irritáló. Ezeken a dolgokon persze lehetne változtatni amennyiben ez nem lenne mindenki számára egy kényes, zavarba ejtő téma, mely szinte tabu mindenhol. Igen, eme bejegyzés témája az igénytelen, büdös emberek.

Continue reading

…és amikor egy korszak lezárul

Öt év nagyon hosszú idő. Szerintem nem csak nekem, hanem másoknak is. Amikor kedvem támadt egy kicsit nosztalgiázni, akkor többnyire mindig visszaolvastam az előző bejegyzéseket. Igaz, egy bizonyos idő után már eléggé keresztbe állt a szemem, így gyakorlatilag a huszadik írás után már inkább abbahagytam. Annak idején nagyon tetszettek különféle blogok, így végül úgy döntöttem, hogy akkor én is beszállok a bloggerek világába. Ezt nem bántam meg, hisz a mai napig aktívan ügyködök annak ellenére, hogy sokszor bizony idő híján sok minden csúszik. Az eltelt idő alatt eléggé sok minden változott velem kapcsolatban, s környezetemmel is, s változtam is, nem keveset. Utóbbival kapcsolatban annyi a személyes véleményem, hogy talán ezek pozitív irányba történtek. A bejegyzéssekkel kapcsolatban többnyire mindig ugyanaz volt, mint jelenleg is, hogy mielőtt már leültem a gép elé már volt egy kezdetleges vázlat, hogy mit és hogyan próbálok majd értelmesen leírni. A helyzetjelentés kategória közel áll szívemhez, hisz annak ellenére, hogy magánélet számomra szent és sérthetetlen, de igyekeztem minél többet leírni anélkül, hogy annak bármiféle következménye lehetne, illetve bárki számára sértő legyen. Az elmúlt időszakban azokban az ebben a kategóriában lévő bejegyzések száma eléggé megritkult, s lecsonkult, s mindig tologattam, hogy mikor is legyen egy újabb bejegyzés. Gyakorlatilag ez jellemző volt az én magánéletemre is, ahol ugyanez a fajta viselkedés volt jelen. Inkább tologattam a dolgokat, mert úgy láttam nem lenne értelme megnyilvánulni, bárhová elmenni, ha épp nincs olyan kedvem, esetleg nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy ezeket a dolgokat megtehessem. Egyébiránt sem vagyok az a nagyon panaszkodós fajta, s problémák tömkelegéről is csak az tudott teljes mértékben, aki közel állt hozzám, illetve abban a cipőben járt, mint én. Mondanám azt, hogy rengeteg gondolkodás volt az elmúlt időben, de akkor hazudnék. Leginkább agyalás, s idegeskedés volt, ami rányomta a bélyegét szinte az összes dologra, ami velem kapcsolatos. Ennek köszönhetően pedig mindenhol sikerült megzuhannom, aminek én nem örültem. Ennek egyetlen egy oka volt: munka.

Én mindig azt mondtam, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben addig, míg az embernek nincs stabil párkapcsolata addig nem érdemes különköltözni a szülőktől. Persze ez abban az esetben igaz, ha pozitív kapcsolat van a felek között. Jelen esetemben ez igaz, így a elmúlt négy évben szinte minden olyan dolgot megtudtam vásárolni, amit szerettem volna. Olykor ugyan becsúszott egy kis impulzus vásárlás, de ez van. Nyilván ezért tettem elég sokat, hisz ha úgy alakult, akkor bizony képes voltam diétás étrendet összeállítani magamnak, hogy bizonyos dologra több jusson, s képes voltam számtalan túlórákat is bevállalni azért, hogy amikor megérkezik az sms a banktól, akkor mosolyra derüljön az arcom. Az más kérdés, hogy ehhez mennyi mindent kellett elviselnem, s mennyire kifárasztott mind fizikailag, mind szellemileg. Ennek eredménye volt, hogy már számomra is világossá vált, hogy a jelenlegi helyem nem csak az egészségemet veszélyezteti, hanem az emberi kapcsolataimat is, melyek az utóbbi időben szépen elkezdtek romlani.
A legutóbbi táppénzes esetnél már mindenki jelezte, hogy ideje, ha elkezdenék gondolkozni a jövőmről, s jelenlegi munkahelyem biztosan jó számomra-e. Azzal már korábban is tisztában voltam, hogy nem, de a megvásárolható dolgok elegendőek voltak ahhoz, hogy szépen ezek lebegjenek az én szemem előtt. De mivel ezen a téren már mindent elértem, így már nem tudtam miből erőt meríteni, s egyszerűen már éreztem, hogy innen nincs visszaút. Ugyan próbálkoztam már álláskereséssel, de hamar fel is adtam. Egyrészről itt nem óhajtottam bejelenteni munkahely váltási szándékomat, másrészről pedig nem tudtam, hogy mit is tudnék így ígérni a következő helyen. Mivel a munkaidőm továbbra is megvolt, így sokszor a visszajelzés számomra lehetetlen volt, hiába volt a jelentkezésem sikeres. Ahhoz, hogy a keresést feladjam leginkább a sokak által megosztott, s leírt negatív tapasztalatok vezetettek rá, hogy összetehetem a két kezem, hogy legalább van munkám, s kiadják a szabadságot, s a pénzemet is megkapom. Azonban egy hete elgondolkoztam, hogy van-e értelme idegesen lefeküdni, majd hánykolódni egész éjjel? Van-e értelme, hogy még mások randiznak, moziba járnak, csavarognak, én itthon ülök és az aznapi, vagy az előző napi problémán idegesítem magam, mert végül is mégiscsak beosztott vagyok. És megfizetnek engem ezért? Nem. Szerencsés vagyok, hogy jó a hátterem, így megtudtam azt tenni, hogy felmondok.

Ugyan nem sikerült zökkenőmentesen, de immáron bizonyos, hogy a felmondási idő letöltése után szabad ember lehetek, s még a nyár előtt fellélegezhetek minden tekintetben. Mivel nagyon sok minden történt az elmúlt években, így úgy döntöttem, hogy az utolsó munkanap után legalább három hétig pihenek, s mindenképp összeszedem magam, hogy a következő munkahelyen ne lehessen probléma. Sokkal előrébb, s sokkal pozitívabb helyzetben vagyok a négy évvel ezelőttihez képest, így sem én, sem mások nem félnek attól, hogy tartós munkanélkülivé válnék főleg, hogy többen mondták, hogy segítenek elhelyezkedni.
Ebből fakadóan pedig máris elkezdtem tervezgetni, hogy majd mit is óhajtok csinálni majd abban a pár hétben, amit majd felfogok szabadságként. Először is akkora már szinte minden sorozat kifut, így feltehetően a megvásárolt filmeket, illetve a megnézésre várókat fogom megtekinteni újra, vagy először. A napi szintű bicajozás, csavargás természetesen adott, s elvárt, s mindenképp szeretném ezt be is tartani, hogy ismét megfelelő legyen a fizikai kondícióm. Illetve nem árt a jelenlegi telefonom fényképezőjének használata sem, hogy mindent megörökíthessek, amit én érdemesnek találok. Hisz szerencsére a környéken rengeteg jó kis kiránduló hely van, így ebből a szempontból nem lesz probléma, ha természetben szeretnék eltölteni egy kis időt. Nem beszélve a különböző látványosságokról sem, s megközelíthetőségükhöz pedig elegendő egy kerékpár is. És persze még ott van, hogy az elkövetkezendő három hónapban jelent pillanatban három olyan alkotás is van, amelyet szeretnék megnézni a moziban.
Két olyan dolog van, amit sajnálok. Az egyik a strand, amelyre vonatkozik a spórolás, így feltehetően húsz kilométerre lévőkhöz kell menni majd. De ugyebár az ember ne akarjon csúszdázni, meg élmény fürdőzni, ha elegendő neki a sima mezei lubickolás. A másik pedig a pesti út, amely alatt egyébként is remegett az a bizonyos léc. Ugyanis, ha szülői oldalról mennénk, akkor annak lenne nem kis költsége. Ha pedig azt lépném meg, amit tavaly, akkor pedig meg kell találnom a másikkal, másokkal a közös időpontot, hogy jó legyen. Ez pedig jelenlegi munkahelyemmel nem lenne egyszerű. Így jelen pillanatban ez mindenképp el fog majd maradni. Bízom abban persze, hogy ez a lépés megérte, s tényleg a későbbiekben jobb dolgom lesz majd. Hisz legyünk őszinték, annak nem sok értelme lett volna, ha toporogtam volna egy helyben, s vártam volna a csodát, amely egyébként sem jött volna el.

Egy biztos: egy korszak hamarosan lezárul. 

Közösségi portálok: Ilyen a virtuális ember

Valahogy soha nem voltam oda a közösségi portálokért. Igazából nem sok értelmét láttam, hogy emberek egymást jelölgetik ész nélkül, s olyan információkat, képeket osztanak meg magukról, ami igazából rajtuk és családjukon kívül valahogy nem nagyon tartozna más emberekre. Ebből adódóan kezdetben elhűlve nézegettem a közösségi portálokra épülő fikaoldalakat, s nem is akartam elhinni, hogy emberek képesek magukról olyan dolgokat megosztani, s olyan képeket gyártani, amin a hétköznapi ember könnyen megrökönyödhet.
Aztán én is beálltam a sorban. Először kezdődött a myvip-pel, majd folytatódott az IWIW-el.  Előbbin laza fél évig tengődtem, utóbbin pedig kétszeri regisztrációt ért meg egyetlen egy ember miatt. Igaz, profilom alig egy hónapos pályafutása után a kukában landolt.

Azonban a Facebook halad előre, s pozitívum az, hogy rengeteg információval rendelkezik, hisz már zenekarok, filmstúdiók, játék készítők is megtalálhatóak rajta naprakész információkkal. Így végül beregisztráltam.
Az csak hagyján, hogy meglepően sok ismerőst találtam fent. Viszont az a fajta ember vagyok, aki hasonló mentalitást követ virtuálisan, s mindennapi életben egyaránt. Ebből kiindulva olyanokkal, akiket ismerek, de nem vagyok még köszönő viszonyban sem, azt már elvből sem jelöltem be. Persze érkeztek jelölések részükről, érdekes.
Mindenkinek vannak olyan ismerősei, akit a háta közepére kíván. Ebből nekem is van. És persze akadnak olyanok is, akikkel annak idején nagyon jóban volt, de végül valami oknál fogva zátonyra futott a kapcsolatuk. Nos összeszámolva én két ilyennel rendelkezem. Meglepetésemre ma érkezett egy jelölés pontosan az egyiktől, ami részemről eléggé ledöbbenéssel járt lévén, ha meglátjuk egymást az utcán elcsapjuk a fejünket. Tehát magasról le van pottyantva a való életbeli viszony, csak az a lényeg, hogy növeljük az ismerősök számát?

Amiről szabad írni, és amiről nem…

Ismét egy érdekes bejegyzés következik minden bizonnyal. Persze ez attól függ, hogy a fejemben vázolt bejegyzés mennyire lesz hű ahhoz, amit korábban már megfogalmaztam, de bizonyos okokból kiindulva, lelkierő híjján nem volt kedvem virtuálisan is megörökíteni az utókornak.

Valamikor 14 kerek hónappal ezelőtt indítottam útjára a blogomat, melynek kisebb része rólam, nagyobbik része pedig arról szól, amit igazán szeretek. Legalábbis amiről úgy vélem lehet, s érdemes is publikálni.
Ahogyan vége lett a sulinak (egy hónapja ezelőtt) kiléptem a nagybetűs életbe. Már, ha lehet ez nagybetűsnek mondani. Ebből kifolyólag valahogy elkezdtek zavarni azok a korlátok, amik eddig megvoltak, de tanulói státuszom miatt valahogy rohadtul nem zavart. Most már eléggé, így pár embernek már vázoltam jövőbeli elképzeléseimet, s azt, hogy ezekhez hogyan is kellene viszonyulniuk. Ezek a – lazának korántsem nevezhető – beszélgetések ráadásul pont olyan emberekkel, s pont olyan helyzetben történtek meg, amik tulajdonképpen nem sokat nyomnak a latba jelenlegi helyzetemben. Ebből kifolyólag volt egy hosszas (értsd –> egy egész estés, majd hajnalba nyúló) beszélgetés, s szóba került maga a blog is. Tulajdonképpen az, hogy bizonyos dolgokat az ember nem tehet közkinccsé – jelen formában publikálhat blogban -, hisz a virtuális világban gyorsan híre menne, menthető tartalom lévén pedig nem mindenki örülne, hogy a velem összeköthető emberek a virtuális világ egyik forgalmasabbnak mondható zugában írott formában fellelhető.

A fenti ködös gondolatmenetnek tulajdonképpen az lenne az értelme, hogy eléggé át kellene gondolni a blog “helyzetjelentés” kategória létjogosultságát. Hisz, ha minden jól halad, akkor bizony sokkal inkább előtérbe kerülnek a magánéleti dolgok, melyeket nem szívesen feszegetnék.
Persze ez nem jelenti azt, hogy mostantól megszűnik minden. Pusztán arról van szó, hogy óvatosabban, már-már művészien kell majd írni az ehhez hasonló bejegyzéseket, hisz a leendő főnök, munkatárs, barát, és egyéb velem kontaktusba lévő emberkék,s a hozzájuk köthető hamisítatlan történések, beszélgetések, események írott formában egy teljesen publikus blogon visszaköszönnének nekik. Egyébként jó vastagon potyogtatnék erre, ha nem láttam volna egy tucat negatív példát, hogy egy virtuális blogból mekkora konfliktusok lettek a való életben. Szóval mostantól kizárólag csak okosan lehet bejegyzéseket írni, aztán meglehet, ha a passzív többség (értsd olvasó, de nem hozzászóló) is úgy akarja, talán teszek egy próbát kicsit lazábbra venni a figurát.

Szóval, mint frissen szabadult fegyenc (ami jelenlegi szövegkörnyezetben a pályakezdőt jelenti) valamivel több, mint egy hétig pihentem itthon. Igazából ennek inkább magánéleti oka volt. Ezután lazán be is vetettem magam a dolgok sűrűjébe, s regisztráltattam magam, mint pályakezdő munkakereső. Hoztam haza egy kis papírt, majd elküldtem az önéletrajzomat. Nem kell mondanom, hogy egy helyről sem jött visszaigazolás, ami engem nem kicsit zavart. Valahogy olyan volt az egész, mint amikor valaki beregisztrál egy online társkeresőre, majd elkezdi küldözgetni a leveleket nagy reményeket táplálva, hogy majd kap választ, aztán csak vár, vár, vár és vár. És nem történik semmi. Persze mindegyik – kivétel nélkül – e-mail-en várta az önéletrajzot. Valamelyik fényképeset is, így végül ők is célba kerültek. Azonban az utóbbit jelentősen elrontottam, mivel nem volt kedvem megvárni, míg napokkal később megcsináltatom az igazolványképet, így itthon csináltam magamról képet. Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok túl fotogén alkat, s az esetek többségében a képeken úgy nézek ki, mint egy háromnapos kiszáradt harmincéves alkoholista leszbikus, akit megerőszakolt egy kecske. És a vicc, hogy a valóságban pedig teljesen átlagos, szürke egér kinézetű alak vagyok. Pfff.
Szóval eléggé kell próbálkozni, hogy valóban olyan kép készüljön rólam, ami a valóságot fedi. De ugye türelmetlen voltam, így végül ezzel a fényképpel küldtem tovább az önéletrajzomat. Mint ahogyan korábbi bejegyzésemben is írtam egyetlen egy válasz jött. Ködös volt az ajánlat, így két nappal később megvalósult a találkozó. Vegyes érzelmeim voltak, habár az tény, hogy első reakcióm inkább a döbbenet volt. Ugyanis a tulajdonos (azaz a főnök) kedvenc színe nem túl férfias, ráadásul maga az iroda kialakítása is túl otthonos. Magyarul megfogalmazva első benyomásom a döbbenet után az volt, hogy akivel épp megbeszélésem van feltehetően meleg. Bevallom, amilyen előnytelen képet csináltam magamról sejtelmes, kétértelmű gondolatok kezdtek el keringeni a fejemben.
Maga az állás, amit ajánlott pont passzolna a szófosó tulajdonságomhoz. Persze dolgozni kéne, s az elvégzett munka után kapnám a pénzt, azaz nem a letöltött órák, hanem a munka sikerességének fényében. Azaz teljesen jutalékos rendszerre épül az egész. Így lényegében passzoltam a munkát, de később majd egészen biztosan kipróbálom majd, hogy mit is tudnék alkotni egy ilyen munkakörben, de ahhoz kicsit stabilabbnak kell lennie a hátteremnek. Persze második találkozó alkalmával már utána mentem a dolgoknak, így az iwiw-nek köszönhetően azonnal lecsekoltam a férfit, s miután megtaláltam a képei között a nem rég született gyerekéről a képet bevallom, megnyugodtam. Nem igazán örültem volna, ha csak a fényképen egyáltalán nem vállalható képem miatt kaptam volna meg az állást. Viszont ezek után elsőre “beleszerettem” a főnökbe. Iszonyú laza, nem öreg, s teljesen szimpatikus benyomást kelti. Szinte minden pályakezdő álma lenne, úgy érzem tudnék is tőle tanulni, s egy hiba után nem ordibálás, s kirúgás lenne a vége. De nyílván az a poszt, amire jelentkeztem betelt, így estem ettől a melótól. Mindenesetre remélem, hogy tudok majd vele együtt dolgozni, s nem valami hajcsár, beképzelt majom mellett kötök ki.

Az, hogy velem mindig történik valami, az nem kifejezés. Bár leginkább inkább idegesítő dolgok. Jelen helyzetben sikeresen beújítottam egy bőrallergiát, mely gyakorlatilag lassan kiterjed az egész bal alkalomra, s a bőrgyógyász által felírt gyógyszer, s kenőcs se nagyon akar használni. Így ennek köszönhetően jegelnem kell az állás keresést, hisz így nem mehetek el egy interjúra, mikörben azt sem tudom, hogy mikor kell újra orvoshoz mennem, valamint mi lesz a végkifejlete ennek a dolognak (remélem semmi komoly). Meg látványra sem túl kellemes, s nem hiszem, hogy pozitívan festenénk hosszú felsőben kánikulában, vagy rövid pólóban bekötött kézzel…
Másik dolog amit remekül végrehajtottam az elmúlt évek során: valahogy iszonyúan lesz@rtam, hogy egyetlen egy közeli ismerős sem maradt a lakóvárosomban. Persze iskolába járva sikeresen kielégítette mindennapi társas igényemet, hogy az általam jófejnek vélt emberekkel a buszon, az utcán, a suliba menet beszélgettünk, hülyéskedtünk. Ezzel semmi gond nem lenne, ha ez nem kilóméterekre lenne a lakóhelyemtől. Ez tökéletes volt akkor, hisz hazafelé senkit nem kellett elviselnem. Buszon fülhalgató a fülbe, aktuális kedvenc zeneszám(ok) taktusai szóltak. Leszállva pedig kiszellőztettem a fejem azon az alig húsz perces úton, míg hazaértem. Minden tökéletes volt.  Azonban az ember, ha más élethelyzetbe kerül akkor belátja, hogy a korábban tökéletesnek mondott dolgok bizony továbbra nem olyan tökéletesek, mint ahogyan az annak tűnt. Ugyanis elindulva a nagybetűs életben, pályakezdőként, munkanélküliként bizony az ember szembe találja magát azzal: nem tud találkozni a barátokkal. Ők sem tudnak hozzám, én sem tudok hozzájuk menni. Ennél fogva égetőbb az állás azonnali beújítása. Ráadásul ennek a különleges bőrbetegségnek köszönhetően egészen biztosan elúszott a nyaram, hisz ha minden jól alakul, akkor valószínűleg július közepére összeszedem magam, s ha nagy szerencsém lesz augusztusra lesz is munkám, azaz csak szeptemberben kaphatok fizetést. Frankó. És akkor még elvileg alkalmazkodnom is kellene a többiekhez is. Na,de majd látjuk mi lesz.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ismételten visszaállt tavalyi bioritmusom, miszerint éjjel fent vagyok és másnap délután kettőig is képes vagyok húzni a lóbőrt… ehhh…

A bejegyzés végére érve (melynek ködös, és elég jól körülírt tartalmának köszönhetően feltehetően csak én értem lényegét) reménykedem, hogy rövid időn belül valódi tartalommal tölthetem meg a blogot. Hisz pár korlát eltűnt, azaz sokkal eseménydúsabb élményeim lesznek.

Kész!! Ennyi volt!!!

Kétértelmű a cím, de nem kell aggódni (már aki akart), nem tervezek öngyilkosságot, nem tervezem abba hagyni a blogolást, és persze nem tervezek eltűnni az elektronikus világból, habár utóbbiban töltött idő jelentősen csökkent. Szóval nézzük, mire is vonatkozik a cím.

Előző bejegyzés durván több, mint két hete volt. Azóta történtek dolgok ugyan, csak erőm nem volt őket virtuálisan közkinccsé tenni. Mondjuk ebben egyedül az játszott szerepet, hogy az időmet igyekeztem máshogy kitölteni, továbbá legtöbbször nem volt kedvem leírni azt, amit épp akartam, mert előbb haladni akartam másfajta bejegyzésekkel. Tulajdonképpen a “kritikai” (és most azért van idézőjelben, mert nem vagyok kritikus, de valamivel jobban sikerültek ezek a bejegyzések, mint ha véleményt nyílvánítottam volna) bejegyzésekkel volt probléma, mert nem mindig volt ihlet ahhoz, hogy épp írjak egyet, így sokszor volt az, hogy fél készen, piszkozatként hevert megíratlanul, félbehagyva. Persze régen volt már ilyen bejegyzés, így közben az utolsót futom át, hogy biztosan ne maradjon ki semmi, hisz hosszú ideig kevés ehhez hasonló töltetű bejegyzés fog itt helyet kapni (leírom későbbiekben is, hogy miért).

Szóval májusban eléggé ramaty idő volt, pontosabban alig volt olyan nap, amikor nem esett volna. Szerencsére a vizsgára már nem volt ilyen idő, így szép napsütéses, izzadós napnak nézhettünk elébe. Mint ahogyan az előző (pontosabban az utolsó) bejegyzésben taglaltam, hogy bizony nem készültem fel túl jól a vizsgára. Részben annak volt köszönhető, hogy a májusi szabadtéri programomat és/vagy találkozóimat más emberszerű lényekkel (?) nemes egyszerűséggel elmosta az eső. Általában sok mindent csinálok. Ha épp elunom az agyam itthon, s az idő is engedi hajlamos vagyok itthonról elröppeni. Lehet ez egy találkozó miatt, vagy lehet azért, hogy kiszellőztessem a fejem, ilyenkor általában egy jó nagy kerülőt teszek, s máris jobb a hangulatom. Sajnos erre nem volt lehetőségem, így rendkívül rosszul hatott ez a kedélyállapotomra. Ráadásul, ha ez nem lenne önmagában elég, akkor megjegyezném, hogy ugyan kertes, de társas házban lakunk, így mindig volt valami, ami épp megzavart a tanulásban. Egyedi szocprobléma tudom, alkalmazkodni a többiekhez, ezzel is tisztában vagyok. Csak valahogy zavart, hogy a rossz idő miatt beszorultam a négy fal közé, s valahogy a falak vékonysága miatt mindig hallottam a kutyaugatást, vagy épp az aktuális beszélgetést. Mivel mindig eléggé szélsőséges volt a téma (pl. politika), így szinte kizárólagosan a beszédhangtól eltérő hangmagasságot sikerült megütni szinte mindenkinek. És persze mire kijött a jó idő már nem tudtam normálisan felkészülni, hisz a hátsókertben sem sikerült magányra lelnem, mert ahogyan kijött a jó idő, így mindenki kiszabadult a saját udvarára, kertjére. Legfőképp unokák kíséretében. Azt már megsem említem, hogy épp egy nagy kerti asztal épp az én ablakom alatt van – ami mellesleg elég vékony -, így szinte 5.1-es hang szűrődött az udvarról, és a szomszédos házrészből is. Természetesen egy társasháznál meg ki a francot érdekel, hogy nekem a tanuláshoz épp csendre van szükségem?
Persze az embernek van magánélete is, ami épp akkor pöccintette fel az agyamat, amikor épp nem kellett volna, így egy határozott mozdulattal a földhöz vágtam a tételeimet. Hozzávetőleg nyolc részből állt a szóbelim, mondhatjuk úgy is, hogy nyolc tantárgyból kellett muzsikálni, s mindegyikhez 20 tétel tartozott, amelynek részese még az idegen nyelv is, szóval megközelítőleg 150 tétellel kellett gazdálkodnom.

Persze lehet mondani, hogy időben kellett volna elkezdeni tanulni. Igen, részben igaz is lett volna, de a körülmények nekem nem voltak megfelelőek, habár ebben benne volt némi lustaság is, nem tagadom. De egyértelmű, hogy a vizsga előtti egy hét eléggé megkínzott. Valahogy vizsga előtt mindig ez szokott lenni. Elég csak a vizsga tag-ra kattintani. Persze szerepet játszott még az is, hogy nem tudtam, hogy az írásbeli vizsgám sikerült-e, hisz eléggé leblokkoltam, amikor megláttam a feladatsort. Bevallom másra számítottam, ráadásul épp abba tört bele a bicskám, amit a legkönnyebbnek tartottam. Így hát megvolt az, amivel eléggé ki lehetett húzni alólam a talajt.
Így hát összesen 30-35 tételt sikerült ténylegesen megtanulni. Volt, amibe bele se ütöttem az orrom, de volt olyan is, amihez nem is kellett leülni. Így mentem be szóbelizni. Természetesen bennem volt az ideg rendesen. Két napon volt a szóbeli. Első napon rögtön három tantárgyi részből kezdtünk, ami igazából csak elméleti volt. Első két tételem rendkívül jó volt, így rögtön elsőnek jelentkeztem, hogy elmondhassam azt, amit tulajdonképpen nem tudtam, azaz szépen rizsáztam egy sort. Persze olyan tételről van szó, amihez egyébként józan ész kell, feltéve, ha az ember nyitott a világra, s képes gondolkodni. Szerencsém volt. Legalábbis gondoltam, hisz a vizsgaelnök kiszúrt magának, majd jól lehordott egy rosszul megválasztott köszönésforma miatt. Bevallom, amikor a második tanár jött oda hozzám, hogy na mi volt a baj majdnem elbőgtem magam. Remekül betalált a vizsgabiztos “oltása”, hisz legtöbbször inkább elküldeném az illetőt a francba, ehelyett olyannyira váratlanul ért a dolog, hogy köpni nyelni nem tudtam. Bevallom, rosszul esett, hisz arról nem tehetek, hogy ő neki nem tetszett a köszönés forma, amit egyébként az összes osztálytársam használt! Ebből kiindulva a vizsga második, azaz gyakorlati helyszínére értem, ahol szintén két részből állt a felelet. Persze még akkor sem voltam teljesen magamnál, még akkor sem tértem magamhoz a vizsgabiztos viselkedésén, aki nem mellesleg bátorkodott még hátba is vágni, miután remekül leszidott. Ismét két rész jött, két tétel. Az egyiket viszonylag alig tudtam, de sikerült magam kivágni. A másodikban biztos voltam, hisz ugyan a tételt nem tanultam meg, de az elmúlt két évben háromszor feleltem belőle, így jöttek elő a dolgok, amiket annak idején megtanultam. Eléggé vizuális alkat vagyok, így ha van mihez viszonyítanom, akkor könyebben megy a tanulás. Mivel itt nem kellett elképzelnem, mert ott volt előttem az, amiről beszélnem kellett volna, így teljes magabiztosággal álltam neki. Azonban a tanár helyett (!!!) a vizsgabiztos feleltetet, de olyan kérdései voltak, amelyek nem hogy a tételben, hanem magában a vizsga követelményei között sem voltak! Minden mondatom megkérdőjelezésre került, és olyan kérdései voltak, amit ott hallottam először. A tanár fejét fogta, engem meg sírás kerülgetett… Egyszerűen nem értettem, hogy mi a jó abban, hogy nem engedi elmondani azt, amit tudok. Végén belezavarodtam, s makogtam. Akkor már nem voltam annyira padlón, amikor a többiek is elmesélték, hogy velük is eljátszotta a vizsgabiztos.

Tény és való, hogy nem készültem fel a vizsgára rendesen. Azonban az aznapi tételek anyagát tudtam (aranykezem volt…). Egyetlen volt, ami kicsit neccesebb volt, de azt a másik tanárnál (mivel két vizsgabiztos és két tanár volt) mondtam fel, és nem kötött bele. Ráadásul a másik vizsgabiztos annyira nem szólt bele, inkább csak hallgatója volt a feleletnek, addig a másik ráment arra, hogy mindenbe belekérdezzen, mindent megkérdőjelezzen. És pont az zavart, hogy egy olyan tételt rontottam el, amit korábban háromszor mondtam fel – ötösre, természetesen -, arról már nem is beszélve, hogy olyan kérdései voltak, hogy azt hittem falnak megyek. A másnapi tételsorokból szinte semmit nem tudtam, így már előre eltemettem az egészet. Hisz, ha már olyan tételből nem tudok tündökölni, amit tudok, akkor olyanból hogy akarok, amit még elő sem vettem.
Így jöttem haza, habár tartottam magam pár órát, utána az egész délután jóformán átsírtam. Mert hát szemét húzás volt a vizsgaelnöktől, ez tény. Így este szépen előre vázoltam, hogy másnap készüljenek arra, hogy megbukok, mert hiába akarnának segíteni a tanárok, hiába tudják, hogy van bennem tudás, hiába tudják, hogy ki tudnám magam vágni egy felelet alól, s össze tudok kaparni minimum egy kettest, ha a vizsgaelnök miatt nem tudnak segíteni.  Így gyakorlatilag nagyban lesz@rtam az egészet úgy, ahogy illik. Persze másnap korábban felkeltem, s elővettem a tételeket, beleolvasgattam, azonban semmi jóra nem számítottam aznap. Ismét két helyszínen volt a felelés, három tételsorból. Első vizsgahelyszínen viszonylag jó tételt húztam ki. Így gondoltam szándékosan a másik tanárnál felelek, hogy ha megint próbálna lerontani, akkor mégis csak legyen valami, ami megmenthetne. Aznap annyira nem próbálkozott, így meglepően jól ment az a felelet. Megint csak arany kéz esete forgott fenn, hisz olyan tételt húztam, amiről tudtam beszélni. A másik helyszínen is szerencsés voltam. Ott is tündököltem, szóval megint csak az a vizsgarész ment a legjobban, amitől tartottam, amit nem tudtam. Egyedül az előző napi felelettől féltem.

Visszaérve a suliba a gyakorlati tanár közölte, hogy eredményt nem mond, de mindenkinek sikerült a vizsga. Viszont tudja, hogy ki az, aki tanult, és ki az, aki nem. Nos, a januári vizsgám is rendkívül jól sikerült, így megszólalt bennem valami, hogy valószínű ez a vizsgám is jól sikerült. Ehhez természetesen nem kellett semmilyen beképzeltség, csak józan gondolkodás, hisz rajtam kívül egyetlen egy ember volt, aki valóban készült, az összes többi nem igen. És hát azért a feleletek sem voltak olyannyira meggyőzőek, mint az enyém. Így hát kicsit félve álltam a tanárok elé, ahol persze én voltam az első, akit szólítottak. A lábam földbe gyökerezett, amikor az elmúlt két hónapi vizsgaeredményemet meghallottam (írásbeli, szóbeli együttesen), miszerint a végső jegy, ÖTÖS. WOW, az elmúlt napok, hetek, hónapok visszapörögtek, és nem hittem a fülemnek. De igen, ez is sikerült, és megint nem azért, mert tanultam, hanem azért, mert van magamhoz illő eszem, és persze ehhez tartozó szám. Természetesen hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha 2%-al kevesebbet értem volna el, akkor csak négyest sikerült volna beszereznem. Így rajtam kívül még egy embernek sikerült ötöst elérnie (százaléka magasabb is volt), a többiek hármast, illetve egy kettest gyűjtöttek be. Szóval elégedetten távoztam az iskolából, habár nagy volt a sietség, így igazából vissza se néztem.
És hogyan tovább? Hát egyelőre úgy néz ki, hogy a további bejegyzések címkéi közül hiányozni fog a “suli” (mondjuk eddig kategória is hiányzott ebből a szempontból), helyét átveszi majd a “munka”. Egyelőre másfél hete itthon dekkolok, szóval egyéb dolgok miatt még nem jutottam el oda, hogy munka után nézzek, de minden bizonnyal a héten már megtudom tenni a szükséges lépéseket. Valahol hiányozni fog a suli. Nem a tanulás miatt, hanem a társaság, tanárok miatt. Azért a munka is csak azért vonzó számomra, mert van anyagi vonzata. Az pedig valóban a jövő zenéje, hogy el tudok-e majd helyezkedni abban a tevékenységi körben, amelyhez a vizsgám köt (elvileg).

Természetesen azonnal elkezdtem a pihenést, hogy reprodukáljam megterhelt agysejtjeim. Ennek keretében jó pár sorozatot végignéztem, mint például a The Vampire Diaries, Chuck, Glee csak, hogy a nagyobbakat említsük. Persze kritika van róla, habár nem sokszor volt kedvem leírni. Továbbá játékokat is elővettem, így például a Batman: Arkham Asylum erősen végigjátszás gyanús, míg a Metro 2033 a lomtárba került. A Prince Of Persia sorozat leporolva, elkezdve a kezdetektől (3D-s korszak, természetesen).
Talán a leghosszabb bejegyzésnek értem most a végére. És persze a lassan egy hónapja halmozódó, megírandó bejegyzések végére is. Szóval utolértem magam szinte minden szempontból. Tehát jöhet pár sor utolsónak, hogy mik is a terveim a nyárra feltéve, ha sikerül munkát találni. Ha az utóbbi nem igen jön össze, akkor ez effajta bejegyzések száma erősen a nulla irányába fog esni.
Vannak tervek programok terén, de inkább nem írom le, esetleg akkor, ha valóban sikerül megvalósítani. Emellett természetesen lesz mit nézni, hisz az idei évadból lazán kihúztam a Grey’s Anatomy, Private Practice párost, mindkettő 22-22 epizóddal bír. Továbbá nekiestem a Fringe-nek, de itt várakozik a Cougar Town és a Survivors aktuális évada. Filmek terén kellene a nagy kedvenceket újra nézni, de eddig csak előkaptam a DVD-ket, s feltettem a TV tetejére, hogy jól látható helyen legyenek. Talán holnap neki is esek. Blogban feltehetően lesznek bejegyzések. De billen a mérleg nyelve a többi kategóriába…

A szörnyek sosem ünnepelnek!

Természetesen nem magamra, s hasonló gondolkodásmóddal, s esti programmal rendelkező emberekre gondoltam. Pár óra múlva véget ér az év, s mivel kicsit lustultam az elmúlt órákban, így végül úgy döntöttem, hogy publikálom az év utolsó bejegyzését.

Nálam soha nem volt kiemelt ünnep a szilveszter, azután sem, hogy szabadon dönthettem el azt, hogy hol is töltöm. Volt mindenféle, itthon ücsörgős, beszélgetős, házi bulizós, de az ünnepi hangulat gép szíjja valahogy sohasem kapott el igazán, s másnap ott álldogáltam, s gondolkoztam, hogy miért is kellett volna előző nap ünnepelni.
Így hát hagyományt teremtettem magamnak, hisz keresve sem lehetne hasonló ünnepet találni, mint a szilvesztert, aminek tulajdonképpen semmi különösebb jelentősége nincs, jóformán hasztalan, de a fogyasztás ünnepeként viszont jövedelmező (főleg az italgyártóknak). Idén kicsit dühöngtem, ugyanis alternatív szórakozási lehetőség nincs erre felé, választhat az ember, hogy házibuli, diszkó, vagy kiemelt szórakozóhely. Köszönöm, nem élek vele. Így hát maradok itthon, filmezek ameddig tudok, s nem válik zavaró tényezővé a sok eszetlen petárdázó. Utána “füles” fel, s bolyongok majd Silent Hill utcáin. Az ünneplők zaja sem fog zavarni az elalvásban, ugyanis ügyes voltam, hisz semmilyen fontosabb programot nem tettem délelőttre, így az alvási ciklusom szépen beállt a hajnali 3 óra és 12-13 óra közé.

Az, hogy jobb lesz-e a következő év, mint az idei volt nálam egyértelműen nemleges válasz lesz. Egyrészt utolsó évesként vizsgák tömkelege vár rám, utána pedig irány a nagy betűs élet, szóval nehezebbnek nehezebb lesz, furcsábbnak furcsább lesz. Az, hogy magánéleti dolgaim hogyan is fognak alakulni arról nem nyilatkoznék. Elvégre magánélet az mégis magánélet.
Természetesen az év első szakaszában sem fogom szabadidős tevékenységeim hanyagolni, így kedvenc filmjeim újra megtekintésre fognak kerülni, szériáim folytatásra kerülnek. Kérdés már csak az lesz, hogy két hetes szünet után miként lehet majd kibírni az első két hetet a suliban anélkül, hogy az ember ne akarná felakasztani magát a következő diófára. Ugyan minden évben így megy ez, de hát az ember szeret lustálkodni, ha több jön össze, akkor ugye nehezebb visszaállni a megszokott hétköznapokba.

Tény és való az idei év felemás volt. Volt itt minden szinte minden téren. Talán a legnagyobb pozitív csalódásom volt, hogy végre egy éves alkatrész gyűjtögetés után összeállhatott az új gép, melyet nem kísérte arcpirító kínlódás összerakás terén, így az elmúlt hónapokban a szokásosnál többet tudtam szórakozni, s nem kellett szitkozódnom.
Többször tiszteletemet tehettem a fővárosban, ami kenterbe verte az összes megyei általam is támogatott “megmozdulást”. Főként, hogy az állatkertet tüzetesebben is meg akartam már vizsgálni, de valahogy soha nem szántam rá magam igazán. Noha a terv felemásan került megvalósításra, s csalódásba, unalomba fulladt, azért valahol mégiscsak jó volt. Ezek után hanyagolásra került az állatkert, de majd jövőre az is pótlásra kerül. Habár az ember most már felkészültebben mehet.
Kilátásba helyeztem PC-m fejlesztését. Pontosabban azon alkatrészek pótlása, melyeken spóroltam. Ugye a memória és a merevlemez. Remélhetőleg utána már nem kell kéthetente DVD csomagot vennem, főleg hogy java részük szériák évadainak kiírására szolgál.